EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

64.

Nem aludtam valami jól. A tegnapi nap, valamint a találkozás Daniel szüleivel elindított bennem valamit. Valamit, amit nem tudtam, hogy még bennem él.

Az igényt a saját szüleim iránt.

Hosszú idő után először nem a düh vagy a csalódottság lángolt bennem, amikor rájuk gondoltam, hanem a hiány. Ezt az érzést általában más élteti, mint az előző kettőt, talán ezért volt az, hogy azt éreztem, nincs minden veszve.

Na meg segített az álmom is, amelyben természetesen ők is szerepet játszottak.

Egy régi emlék kúszott bele az éjszakámba, amely meg is elevenedett előttem. Szinte újraéltem az ott történteket.

Kint ültünk a kertünkben azon a bizonyos hintaágyon, amely már többször megkísértett engem.

- Kislányom! - szaladt ki apukám a hátsó ajtón. - Megkaptad már az üzenetet?

- Még nem. - feleltem idegesen. - Nem tudom, hogy mi tart már ennyi ideig.

- Biztos leterhelt a rendszer. - legyintett édesapám.

- Lehet. - húztam el a számat. - Anya hol van?

- Sütit süt. Valamivel meg kell ünnepelni a nagy napot. - mosolyodott el. - El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan megnőttél! Jövőre már egyetemre fogsz járni, meg is fogsz feledkezni jóapádról. - simogatta meg a fejem tetejét, amely kiskorom óta szokása volt. Régen nyafogtam, hogy ne csinálja, mert összekócol, de már nem zavart. Tudtam, hogy ez a szeretetének a jele.

- Téged elfelejteni lehetetlen, ugyan már. - nevettem el magamat. - Meg csak Pestig megyek. Minden egyes hétvégén itthon leszek.

- Ajánlom is! Be kell számolnod minden sikeredről. - bólintott magabiztosan.

Talán ez volt az első figyelmeztetőjele, amely arra utalt, hogy túlságosan sikerorientált az irányomba nézve, midenesetre annyira ártatlannak hangzott, hogy eszembe sem jutott kételkedni. Jólesett a törödése, és hogy aggódik a jövöm miatt. Így utólag visszanézve fogalmam sincs, hogy mi lett volna, ha abban a bizonyos üzenetben elutasítást kapok.

Merthogy ezután a beszélgetés után pár perccel később megtudtam, hogy felvettek az első helyre, amelyet megjelöltem. Hatalmas volt az öröm, a szüleim boldogok voltak, ez pedig engem is elégedettséggel töltött el. 

Meggyőződésem, hogy a nagy veszekedésünk egy hosszú leépülő folyamat végeredménye, amely az egyetem alatt indult meg és a Kornéllal való csatám közben csúcsosodott ki. Ahogy elköltöztem otthonról, a kapcsolatunk is rohamos romlásba kezdett, egyre kevesebbet beszéltünk egymással és egyre hűvösebbé váltak. Ez csak valahol a történések közepén tűnt fel, mert túlságosan lekötött az új, pesti életem.

Lehet, hogy nem is ők változtak, hanem én? Vagy talán mindhárman egyszerre?

Erre nem biztos, hogy valaha is választ fogok kapni.

A reggeli asztalnál meggyötörten tologattam a kanalamat jobbra-balra a müzlistálban és teljesen a gondolataimba temetkeztem. Ugyanazok a képsorok játszódtak le a fejemben újra és újra, kapcsolódva néha egy-egy egyetemi éveimből származó jelenettel. Sakkban tartották az agyamat.

- Hé! - nyúlt a kezem után Daniel, amikor észrevette, hogy mennyire nem figyelek rá. - Minden rendben?

- Persze! - vágtam rá azonnal, majd felnéztem fürkésző tekintetébe. Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem ő az a személy, aki előtt meg kell játszanom magamat. - Vagyis, igazából nem egészen. - húztam el a számat.