EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

26.

Aláírom, nem egészen kezeltem ezt a szituációt a helyén Rolival, de azt is vizsgáljuk meg, mikor volt az, amikor én utoljára meg bírtam birkózni a frusztrációmmal, amit az érzéseimmel okoztam. Rá kellett jönnöm ezután, hogy határozottan nem vagyok normális, ahogyan az sem az, hogy a számomra igazán fontos embereket bántom meg akár akaratlanul is az őrültségeim miatt. Roli volt a legjobb barátom. Számíthattam rá eddigi ismeretségünk minden pillanatában. És tudtam, hogy most is számíthatok rá.

Szerdán reggel tehát ezekkel a gondolatokkal, illetve egy szolid elhatározással léptem ki a lakásom ajtaján. Nem voltam benne biztos, hogy jót cselekszem, de abban a pillanatban, azon a reggelen, ezt láttam a legjobb megoldásnak, és bíztam benne, hogy később sem fogom megbánni.

Annyira el voltam foglalva a saját bajaimmal, hogy végül el is felejtettem, hogy igazából miért szerveztük ezt a találkozót. Pontosabban Roli miért szervezte. Ez csak akkor jutott eszembe, amikor odaértem a kávézóhoz, és megláttam ideges arcát.

- Szia! – lépett oda hozzám kifejezetten gépiesen, és átölelt.

- Szia! – karoltam át én is őt.

- Mehetünk be? – kérdezte, amikor elhúzódott tőlem. Erre a kérdésre csak bólintottam.

Budapest belvárosában egy kávézóban szerda délelőtt két embertípust lehetett csak találni: aki dolgozik, és aki tanul. Szinte minden asztalnál ült valaki egy-egy laptoppal vagy könyvvel maga előtt, és belemélyedt az aktuális tennivalójába. A sötétkék falakat fehér festett idézetekkel tarkított helyen ez a két szín dominált a berendezések tekintetében is. Én alapvetően szerettem ezt a kombinációt, így jólesett a szememnek körbenézni, amikor egy üres asztal után kutattunk. Találtunk is egy kétszemélyeset az egyik sarokban, ahol helyet foglaltunk, miután kikértük a pultnál az italainkat. Nekem egy tiramisu-s latte keltette fel az érdeklődésemet, míg Roli egy szimpla cappuccino-t kért. Ez egyébként jellemző volt ránk. Ha elmentünk együtt valahova, akkor általában én kikértem a lehető legfancybb hangzású ajánlatot, míg Roli mindig maradt a legalapabb lehetőségnél. Hasonló szituációkban egyébként sokszor jegyezte meg, hogy ez annyira jellemez mindkettőnket. Én mindent túlspilázok, míg ő sokkal egyszerűbben kezeli az életet.

- Na mesélj, sikerült már lenyugodnod? – kérdezte egy furcsa éllel a hangjában. Tegnap nem találkoztunk, mert Viktor volt beosztva a pult mögé. Hétfő délután pedig már nem igazán volt lehetőségünk beszélni, mert tényleg nagyon kellett pörögni, ha talpon akart maradni az ember.

- Nagyon vicces vagy. – forgattam meg a szememet. – Bocsáss meg nekem kérlek, hogy a legjobb barátod egy házisárkány!

- Semmi baj. – legyintett. – Ha nem lenne az, sokkal unalmasabb lenne az életem.

- Igazából ez az egyik dolog, amiről beszélni akartam veled. – köhintettem, és próbáltam felvezetni a témát.

- Mennyire komoly dolog? Mert én is mondani akarok neked valamit, és lehet előtte beelőznélek. – vakarta meg a fejét. Roli általában mindig előnybe részesítette az én problémáimat, elég ritkán fordult elő eddigi barátságunk során, hogy neki lett volna szüksége segítségre. Így tehát nem volt kérdés, hogy ebbe a kérésbe beleegyezek.

- Akkor kezd te! – dőltem hátra a széken, és mintegy végszóra a felszolgáló lány megérkezett a kávéinkkal. Ez egy pöppet megrekesztett minket, de amint mindketten megízlelgettük a kért italokat, visszatértünk az eredeti felálláshoz.

- Szóval. Azzal szeretném kezdeni, hogy ne haragudj. – vezette fel a témát talán nem a legjobb megoldással, mert ezután a mondat után igazán szerettem volna közbeszólni. Természetesen tudtam, hogy ennek most nincs itt az ideje, így habár nehezen is, de visszafogtam magam. – Szerintem egyetértesz velem, hogy mostanában nem csak te viselkedtél meglehetősen furán, hanem azért én is. Nagyon régóta szerettem volna ezt megosztani veled, de akartam várni egy kicsit, hogy kiforrjon a dolog, és biztos legyek a dolgomban. Szóval ne haragudj, azért se, mert mostanában nem tudtam teljes értékű barátod lenni, és azért se, mert csak most mondom el.