EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

52.

Vacsorázni már együtt indultunk le a hotel éttermébe. Természetesen kézenfogva, ugyanis ezek után egyikünk sem akarta elengedni a másikat. Éppen, hogy beléptem volna a helyiségbe, ahonnan már áradt az étel illata, amikor Daniel a kezemnél fogva visszarántott, és csókot nyomot az ajkaimra.

- Élvezed, mi? – incselkedtem vele mosolyogva.

- Nem is tudod mennyire. – vigyorgott, majd még egy puszi erejéig hozzám hajolt. Ezek után már be is mehettünk vacsorázni.

A svédasztal kínálatának végig szemlélése után mind a ketten a tányérunkra pakoltunk a választott menüsorból, és kerestünk egy szimpatikus asztalt. Ennek a fogalomnak végül egy kétszemélyes hely felelt meg, amit egy oszlop takart el, így némileg elbújhattunk a kíváncsi szempároktól. Nem is vágytam másra.

A vacsora alatt sem állt be a szánk, folyamatosan kérdezősködtünk, úgy tűnt, hogy soha nem fogunk kifogyni a témákból.

- Szóval térjünk vissza oda, hogy hogyan jutottál el ide? – kapott be egy újabb adag rizst a szájába.

- Volt egy kis segítségem. – feleltem sejtelmesen.

- Tippelhetek? – kérdezte.

- Próbálkozz csak! – adtam be a derekamat.

- Scotty? – kezdte a tippelgetést.

- Bár a haverodnak sokat köszönhetek, vagyis főleg Roli köszönhet sokat, ebbe most nem ő volt a főember. – válaszoltam.

- Zak? – folytatta.

- Nem. – ráztam a fejem. – Bár, vele is beszéltem az elmúlt napokban. – tettem hozzá, mire nagyon meglepetten nézett rám.

- Ezt majd később. – legyintett. – Ki van még, aki segíthetett?

- Ha szükséged lenne egy kis segítségre, szólj! – nyúltam az vizemért két falat között és kortyoltam belőle egy nagyot.

- Segíts! – nézett rám.

- Ugyanazt a színt viseli, mint te. – jelentettem ki, mire magára nézett. – Nem, nem most. – javítottam ki, mert a rajta lévő lilával nem nagyon tudott volna mit kezdeni. – Hanem a versenyhétvégéken.

- Lando? – kérdezett rá, mire bólintottam. – Most, hogy mondod, túlontúl figyelmes volt. Azt hittem, hogy csak aggódik értem és az egészségi állapotomért, de ezek szerint ezért kérdezgetett engem mindenről. Komolyan, mielőtt felszálltam ma reggelt, írt egy üzenetet, hogy jelezzek, ha épségben odaértem. – mesélte, mire elnevettem magam.

- És ebből te komolyan nem sejtetted, hogy valami készülőben van? – hitetlenkedtem.

- Nagyon szerencsétlenül járna, ha a legkirályabb csapattárs a világon feldobná a talpát, és ezért egy unalmas alakkal kéne egy levegőt szívnia. – bizonygatta, mire csúnyán néztem rá. – Most mi van?

- Örülök, hogy ennyire jól tudsz szórakozni azon a baleseten. – motyogtam.

- Ne is haragudj, Petra, de minden okom megvan az örömre. Először is élek, és teljesen fel fogok épülni. Jövő héten versenyezni is fogok, szóval ahelyett, hogy azon agyalnék, hogy mi lett volna, ha egy kicsit szerencsétlenebbül alakul ez a becsapódás, igyekszem pozitívan felfogni. Másrészt, - nyúlt a kezemért az asztalon és a tenyerébe szorította azt. – mikor itt ülsz velem szemben, nem tudnék szomorú lenni.

A szemében ugyanazt a szerelmet láttam, mint ami valószínűleg az enyémben is lángolt. Legalábbis a szívem dübörgött ezerrel. Szinte nem is hittem el, amit hallok, amit látok. Ez a göndör hajú, csillogó barna szemű, csodálatos mosolyú és igazán megnyerő személyiségű férfi csak az enyém volt. És reméltem, hogy mostmár az enyém is marad. Akár az életem végéig.