EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

25.

Másfél hét. Pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy Daniel visszament Wokingba, és én itt maradtam Magyarországon.

Másfél hét, amely mindkettőnk számára a munkáról szólt. A McLaren csapata fejest ugrott a fejlesztésekbe, és ennek apropóján nagyon sok szimulátormunkát végeztettek a fiúkkal, valamint természetesen a médiába is gyártották a szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb tartalmakat. Felüdülés volt egy-egy hosszabb munkanap után az ágyamban feküdve végignézni őket, mert ez a két srác sosem hibázott abban, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Ha pedig nem volt aznapra semmilyen videó, akkor Daniel tett róla, hogy biztosan szép gondolatokkal aludjak el este. Ugyanis mindig követte, hogy mikor végzek, és általában amint betettem a lábamat a lakásba és leültem a kanapéra már csörgött is a telefonom. Sokat mesélt a napjairól, úgy, ahogy én is az enyéimről. Ezeket a telefonbeszélgetéseket úgy egy két-három naponta ejtettük meg, és titokban mindig vártam, hogy talán ma lesz az a nap, amikor ismét eszébe jutok. Mert természetesen én egyszer sem kerestem őt, mindig ő hívott engem, olyankor viszont nagyon boldog voltam. Bármennyire is frusztrált ez az érzés.

Mert eközben még mindig nem tudtam, hogy hogyan álljak hozzá a kialakulóban lévő érzéseimhez. Eljutottam arra a pontra, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül, mert egyszerűen többé képtelen voltam rá. A Monzában töltött hétvége és az utána lévő pár nap annyi intim pillanatot és szép emléket hozott magával, amelyek teljesen megváltoztattak engem. Nem hittem volna, hogy ez így lesz, de megtörtént.

A legszomorúbb az egészben azonban az volt, hogy nem egy tündérmese főszereplője voltam. Részben igen, de nagyobb mértékben nem. Sokszor kívántam azt ebben a másfél hétben, hogy bárcsak képes lennék a gondolatolvasásra. Csakhogy néha beleláthassak Daniel fejébe, hogy tudjam mit milyen indokkal csinál, és neki mi kavarog az agyában, amikor úgy néz rám, mint akkor, amikor itt álltunk a paprikás krumplis ebédünk után a lakásom ajtajában. Fogadni mernék, hogy megcsókolt volna, ha a szomszéd néni nem érkezik meg. És ez nem az első alkalom volt, amikor láttam rajta, hogy hasonló dologra készül, csak aztán megzavartak minket. De közben meg a telefonbeszélgetéseink alatt is úgy éreztem, mintha hátrébb lépett volna két lépést, és teljesen úgy beszélt hozzám, mint egy szimpla ismerőséhez vagy barátjához. Lehetne mondani, hogy ezt biztos csak beképzelem, de az „olyan jó, hogy emiatt az alku miatt egy ilyen jó barátot szereztem" és hasonló mondataival egyértelműsítette az olyan gyengeelműek számára is, mint én, hogy ő ebben az egészben semmi mást nem lát, csak egy jó szórakozást.

Ebben a másfél hétben tehát az egyik kedvenc hobbimat űztem: a túlgondolás mesterségét. Aki nem tapasztalta még ezt a jelenséget, annak csak azt üzenném, hogy nem egy túl kellemes dolog. Ezt enyhítve pedig úgy belevetettem magamat a munkába, mint még soha. Eddig sem lehetett azt mondani, hogy megbízhatatlan és lusta munkaerő vagyok, de most csak úgy szárnyaltam. Garai a minap be is szólt, hogy tán összevesztünk Rolival, mert mostanában nem lát annyit a pultnál üldögélni. Ez igaz volt, habár nem ez volt a valódi indoka a cselekedetemnek. Ugyanis Rolit is nagyon sok inger érte azalatt a három nap alatt, amíg Daniel Magyarországon tartózkodott. Kezdve az ausztrál pilótával, akivel habár Roli viszonylag keveset beszélt, elég nagy benyomást tett rá, és a mai napig is képes volt valami történettel előhozakodni, amit kinek másnak mesélt volna el, ha nem nekem. És tekintve, hogy nekem elég volt, ha az esti telefonbeszélgetéseink közben szabadul el a fantáziám, napközben pedig hanyagolhatom a témát, így nem igazán volt kedvem ezeket hallgatni. De hogy is magyarázhattam volna ezt meg neki? Ne beszélj nekem a saját barátomról annyit légy szíves, mert fáj a tudat, hogy ennyire jófej, és hogy te mennyire boldog vagy a mi kapcsolatunk miatt, ami amúgy full kamu? Inkább a jó bevált taktikámat választottam: a kerülést.