EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

51.

Lando tartotta az ígéretét. Munkaidő alatt csörgött a telefonom, de mivel a mai nap átlagosabb forgalmat generált, amit Léna és Laura is simán le tudott hozni, el tudtam szakadni egy kicsit. Besurrantam az öltözőbe, amikor megéreztem a zsebemben a készülék rezgését, és ellenőriztem a hívó felet.

- Szia! – köszöntem, miután megnyomtam a fogadás gombját.

- Ciao, Bella! – csicseregte. – Vannak infóim, most beszéltem Daniellel.

- Hallgatlak! – mondtam izgatottan.

- Az orvosok elégedettek az eredményével, szóval vasárnap repülhet tovább Brazíliába. Valószínűleg versenyezni is fog, mert csak annyit mondtak neki, hogy pihenjen, amennyit csak tud. Ő is jobban érzi magát, a feje fáj, de a hányingere reggelre eltűnt és a szédülés is csak néha kapja el. Szóval jól lesz. De visszatérve a tervhez. Vasárnap repül, üzenetben elküldöm melyik hotelben alszik. Oda fogok telefonálni, hogy számítsanak az érkezésedre és a recepción eligazítsanak téged.

- Köszönöm szépen! – hálálkodtam, miközben majd kiugrottam a bőrömből örömömben.

- Nincsen mit. A repülőjegyedet átküldöm majd. – tette hozzá, mire leesett az állam.

- A mimet? – kérdeztem vissza a biztonság kedvéért.

- A repülőjegyedet. – ismételte meg, mintha az értelmezéssel lett volna bajom.

- Nem kellett volna. – szabadkoztam.

- Majd behajtom rajtatok, ha kibékültetek. – vetítette előre, aztán nem sokkal később el is köszöntünk egymástól.

Ezzel a telefonhívással biztossá vált, hogy Brazíliába fogok utazni. Ez pedig annyit jelentett, hogy beszélnem kellett Garaival. Féltem egy kicsit bemenni az irodájába amiatt, hogy még mindig nem rendelkeztem egy értelmes válasszal a bár vezető pozíciójára szóló állásajánlatot illetően, de végül muszáj voltam felbátorodni, és egy forgalom szempontjából gyengébb pillanatban bekopogni.

Garai azonnal fogadott, így be is nyitottam az irodájába. Már egészen szegényes volt a berendezés, már ami a dekorációkat és a személyes holmiját illette. Az ősz haj az asztalon lévő monitor mögül bukkant elő, amikor ellenőrizte, hogy ki tisztelte meg őt a jelenlétével.

- Petra! – szólított meg, miközben az íróasztal előtti székek egyikére mutatott. – Komoly dolgokról fogunk beszélni?

- Még nem egészen. – ráztam a fejemet megilletődve.

- Akkor hallgatom, miért jöttél? – kérdezte.

- Szabadságot szeretnék intézni. – böktem ki.

- Mikorra? – vette a kezébe a naptárt, ami eddig az asztal szélére volt állítva.

- Szombattól jövő hét utáni hétfőig. – rágtam a szám szélét, mert nem voltam benne biztos, hogy ez az időintervallum belefér.

- Nem vagy semmi. – szaladt fel a szemöldöke, amely nem volt biztató a számomra. – De tudod mit, legyen. Beírtalak!

- Köszönöm szépen! – fújtam ki a levegőt, amit egészen eddig bent tartottam és már álltam volna fel, hogy angolosan távozzak, amikor utánam szólt.

- Gondolkoztál az ajánlatomon? – érdeklődött, és egyébként biztos voltam benne, hogy ez a téma fel fog merülni. Látszott rajta, hogy türelmetlen.

- A szabadságomról válasszal jövök vissza. – biztosítottam róla, hátha ezzel a konkrét dátummal adok a kezébe valamit, amitől megnyugodhat.