EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

22.

Daniel egész délután velünk maradt, ott ült a bárban annál az átkozott asztalnál, és a koktéljait kortyolgatta. Ugyanis szerintem célként tűzte ki, hogy végigkóstolja az egész kínálatot, mert óránként rendelt magának egyet. Így legalább mondjuk Garainak sem volt problémája az ottlétével, bár kétlem, hogy bármikor zavarná egy több milliós követőtáborral rendelkező személy jelenléte.

A délután későbbi részei már kevésbé voltak nyugodtak, az emberek úgy jöttek, mintha ingyen shot-okat osztogattunk volna. Mint később rájöttem, ennek az oka Daniel volt, aki Instagram-storyba rakott ki egy videót rólam, miközben egy vendéget szolgáltam ki. Ebből hamar rájöhettek az emberek, hogy nemcsak, hogy Magyarországon tartózkodik, de konkrétan ebben a bárban, így jöttek is, hogy találkozzanak vele. Erre Daniel is rájött elég hamar, így visszavette a szemüvegét, és bebújt a sarokba az egyik nagy pálmaleveles zöld növényünk mögé, amely nagyjából elrejtette őt a rajongók elől, akik, ha Forma-1-es pilótát nem is találtak, de itt maradtak egy-egy ital erejéig.

Tehát volt pörgés ezerrel, igyekeztünk mindenkit kiszolgálni így négyen. Roli szegény azt sem tudta már a végére, hogy mit kever mivel, csak robotosan csinálta, hogy az emberek minél hamarabb megkaphassák a rendeléseiket.

Nem éppen esett jól nekem sem, bőven kivette az erőmet. Igyekeztem jó arcot vágni az egészhez, hogy senkinek nem tűnjön fel, hogy mennyire szenvedek, de volt, akit így sem tudtam átverni.

- Hé! – ragadta meg a karomat Daniel egyszer, amikor az ő asztalához vittem ki egy koktélt. Éppen egy RedBull-osat. – Jól vagy? – fürkészte az arcomat.

- Persze. – bólintottam határozottan, hátha ezzel el tudom hessegetni a gyanúját. Nem igazán sikerült, mert nem engedte el a csuklómat, csak komolyan méregetett. – Tényleg nincsen baj. Fáradok, ennyi, amit láthatsz rajtam. De tudom, hogy meddig tudok vállalni bizonyos dolgokat, és segítséget fogok kérni, ha már nem megy. – bizonygattam tovább.

- Úgy, mint szombaton, nem? – kontrázott rá emlékeztetve, hogy az időmérőn sem éppen vettem észre, hogy hol vannak a fizikai határaim.

- Itt bent legalább nem süt a nap, nem igaz? – kacsintottam rá, aztán otthagytam.

Az utolsó egy órában a fejfájás és a szédülés, mint jó barátaim visszatértek hozzám. Nem is tudtam már talpon maradni, fél óra után bocsánatot kértem a többiektől, és bevonultam az öltözőbe. Lefeküdtem az egyik padra és ott maradtam egészen addig, míg be nem zártuk a bárt. Akkor viszont kicsoszogtam, és amennyire csak tudtam segítettem az összetakarításban. Roli nagyon csúnyán méregetett engem, Daniel már kiment az autóhoz, mert vendégként nem maradhatott bent, de valahogy végülis végeztünk, és elindultunk hazafele. A kapu előtt elköszöntünk egymástól, aztán lassan és bizonytalanul, de elindultunk Rolival az autóhoz.

- Biztos vagy benne, hogy holnapra nem kérsz egy nap kimenőt? Nem nézel ki túl jól. – pillantgatott felém aggódva.

- Az volt a baj, hogy hirtelen bevadultak az emberek, és nagyon sokan voltak. De nem gondolom, hogy ez holnap is így lesz. – motyogtam.

Roli autójának dőlve már ott állt Daniel, és szintén nem túl szép pillantásokat küldött felém. Amikor odaértünk hozzá, magához rántott egy ölelésre, és jó szorosan körbezárt a karjaival.

- Bírod, mi? – suttogta a fülembe, mire csak sóhajtottam egy hatalmasat, és fáradtan lehunytam a szememet.

A kormány mögé Roli ült, én most az anyósülést választottam, Daniel pedig beült hátra, és középre csúszott. Amikor elindultunk, az ablaküvegnek támasztottam a homlokomat, mert nagyon jól esett a hideg a fejemnek. A rádió halkan szólt, a fiúk is beszélgettek, de semmilyen hang nem jutott el hozzám, csak bámultam Budapest esti fényeit, ahogy elsuhannak mellettünk.