EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

65.

Az est igazán remekül telt. Fél éve utaztam már a száguldó cirkusszal versenyről versenyre, de azért még így is elég kevés embert volt alkalmam igazán megismerni. Biztos vagyok benne, hogy a télen, amikor több időt fogok a csapattagokkal tölteni és velük forgatni, ez még változni fog, de a ma este arra is nagyon jó volt, hogy ezeket a kapcsolataimat elkezdhessem építeni. Nem szívesen hagytam mondjuk el Daniel oldalát, abban a körben beszélgettem, ahol ő is éppen helyet foglalt. Nem tartom magamat egy extrovertált embernek, megnyugtatott, ha ő mellettem volt és már kevésbé feszengtem a sok idegennek tűnő arc között.

A zene dübörgött körülöttünk, sokan táncoltak a táncparketten. Visszamentem az asztalunkhoz, hogy egy pillantást vessek az ott hagyott telefonomra, amikor Lando utánamkiabált. Megfordultam és ránéztem.

- Gyere táncolni! - nyújtotta felém a kezét. Mosolyogva, fejemet rázva belecsaptam és hagytam, hogy maga után húzzon egészen addig, ameddig meg nem állt és velem szembe nem fordult. - Megtanítom, hogy hogyan legyél olyan menő a táncparketten, mint én!

Ezt a címet nem tudom, hogy ki osztotta ki neki, mert a valóság nem annyira állt közel ehhez, de azért igyekeztem helyt állni mellette, és utánozni minden táncmozdulatát. Nagyokat nevettünk egymás bénázásán, egy pillanatra el is felejtettem, hogy amúgy egy csomó ember van körülöttünk, akik végignézik ezt a csodálatos jelenetet.

- Na jó, ez nagyon kínos! - szakította félbe Daniel a cselekedetünket.

- Mondja ezt az, aki az interjúkban a világ legfurcsább hangjait képes kiadni. - vágott vissza Lando.

- Mert egy magason teljesítő sportoló vagyok. - magyarázta ennyivel Daniel. Ekkor jutott eszembe az a videó, ami az egyik szingapúri futam után készült vele. Ikonikus, de közel sem a legikonikusabb tőle.

- Akkor ha ennyire magason teljesítesz, mutasd meg, hogy a táncparketten is vagy-e annyira jó, mint a volán mögött! - húzta ki magát Lando.

- Kölyök, sírás lesz a vége! - csóválta a fejét mosolyogva Daniel.

- A részedről biztos. - bólintott Lando.

- Én szóltam. - vonta meg a vállát Daniel, majd felszaladt a színpadra és a DJ fülébe súgott valamit. A férfi az irányunkba kapta a tekintetét és halványan elmosolyodott. Hüvelykujját felmutatva jelzett Landonak, aki kissé értetlenül nézett rám.

- Ez meg már megint mit csinál? - kérdezte, de csak kitártam a karomat, ezzel válaszolva neki. Danielnél sosem lehetett tudni.

Az éppen aktuális zene szépen lassan elkezdett halkulni, és átváltott egy másik dal ütemeire. 

Macklemore & Ryan Lewis - Can't Hold Us.

Daniel megveregette a DJ vállát köszönetképpen, majd leugrott a színpadról és Landohoz futott.

- Csak figyeld a mestert! - kacsintott az ausztrál a csapattársára, majd pár lépést hátrálva nekikezdett saját tehetségének bemutatásába.

El kell ismernem, eszméletlenül profin nyomta. Hullámzott, törögetett, forgott, pörgött, ugrált külön-külön és egyidőben, de valahogy elérte, hogy jól nézzen ki. Landora kaptam a tekintetemet, hogy lássam a reakcióját, de ő csak a szemét forgatta és karba tett kézzel álldogált. A szája szélén felszaladt azért egy halvány mosoly, ebből sejtettem, hogy nehezen bírta tartani magát.

Ezzel szemben Daniel azt viselte nehezen, hogy egy pillanatra nem rá figyelek. Hozzámlépve megragadta a karomat, magához húzott, majd kipörgetett és ismét magához rántott. Elnevettem magamat, hagytam, hogy forgassa a világomat, mert amúgy is ezt csinálja minden egyes nap. A dal végéhez közeledve elengedett, de csak azért, hogy a végpózát tökéletesen tudja produkálni. Olyan Michael Jackson stílusban állt meg és kacsintott Landora.