EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

47.

Daniel Ricciardo szemszöge

Az időmérő után az öltözőmben feküdtem a kanapén és egy teniszlabdát dobálgattam neki a plafonnak, hogy aztán a talaj felé zuhanva elkaphassam. A monoton mozdulat segített kikapcsolni és kicsit gondolkodni, mert ez az, amit nem igazán sikerült megtennem mostanában.

Kicseszett nagy szarban voltam minden tekintetben.

Most is éppen Blake-re vártam, hogy voltaképpen tartson egy alapos fejmosást, amiért ennyi évnyi médiaszereplés után sem sikerült megtanulnom, hogy hogyan kell normálisan és összeszedetten nyilatkozni akkor is, ha én magam éppen egyik sem vagyok.

A McLaren kommunikációs menedzserétől már megkaptam a magamét, de tudtam, hogy az semmi sem lesz a saját menedzseremhez képest. A csapattól csak annyi utasítást kaptam, hogy próbáljak inkább a versenyről beszélni és kerüljem a magánéletemről szóló kérdéseket, de szerintem ezt ők sem gondolták komolyan. Az újságírók néha olyanok, mint a piócák, képtelenség őket lekaparni addig, ameddig meg nem tudják, amit szeretnének.

Most pedig volt elég téma velem kapcsolatban, amit fejtegethettek.

Blake szinte feltépte az ajtót, de egyáltalán nem hatott meg a heves mozdulata, egy pillantáson kívül nem szenteltem neki több energiát.

- Na jó! – lépett oda hozzám, és elkapta az éppen lefelé eső teniszlabdát. Csúnyán néztem rá, aztán inkább a másik kezemet is a fejem alá csúsztattam, így bámultam tovább a mennyezetet. – Azt hittem, ha azt mondom, hogy találj ki valami háttérsztorit, akkor meg is teszed, és nem kell együtt gyötrődnünk rajta.

- Ki is találtam. – feleltem.

- Mármint úgy értettem, hogy egyet találj ki, amit utána mindenkinek beadhatsz. Nem mindenkinek mást. – helyesbített.

- Harmadik lettem az időmérőn, azt hittem, hogy az elég témát szolgáltat, és másikat nem kell felhozni. – morogtam.

- Ezt most te sem gondoltad komolyan. – húzta ki Blake az asztalnál lévő széket, és fáradtan vetette le magát rá. – Ráadásul saját magad tettél róla, hogy ne felejtsék el. Mi volt az a nyilatkozat a pálya mellett?

- Tudom, hogy elszúrtam. – ültem fel idegesen. – Mint ahogy mindent. Káosz van a fejemben, ezáltal káosz a szavaimban is. Olyan régóta csinálom ezt, most mégis úgy állok ott, mint valami kicseszett újonc, aki életében először lát mikrofont. Nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel, miközben mindenki engem figyel és várja, hogy valami magyarázatot adjak arra, hogy mi történik velem. – reagáltam talán egy kicsit hevesebben, mint azt kellett volna.

Roppant mód frusztrált voltam. A kamerák és az újságírók azóta jelen voltak a sportban, hogy én belecsöppentem. Kedveltek engem az emberek, mert közvetlen voltam, mosolygós és sportszerű. Nem azt mondom, hogy ez egy szerep, de az is egyértelmű, hogy egy ember nem tudja magát teljes mértékben megmutatni, és akárhány médiamegjelenésünk is van manapság, nem fogják megérteni ki vagyok valójában. Más vagyok egyedül, más vagyok Lando-val, más vagyok másokkal a mezőnyből. Más vagyok a rajongókkal. Más vagyok a média nélkül.

Most viszont képtelen voltam előhozni azt a Danielt, amit a többség megszokott. És a külvilág számára pont ez fokozta az izgalmakat.

Mi történhetett, ami látszólag ennyire kizökkentette a magabiztosságáról és mosolyáról ismert Daniel Ricciardo-t?

- Figyelj, tudom, hogy ez nagyon nehéz. – szólalt meg végül Blake. – Mindenki követ el hibákat, de be kell ismerned, hogy mivel te a reflektorfényben szerepelsz jelenleg, akár tetszik ez, akár nem, minden felnagyítódik. Barátodként természetesen mindent megértek és melletted állok, de menedzseredként muszáj vagyok a szakmai érdekeidet figyelembe venni és kezdeni valamit ezzel a kialakult szituációval körülötted.