EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

42.

A kanapéig tudtam elvonszolni magamat, ott viszont teljesen összeomlottam, és nem is akartam onnan felkelni. Először belenyomtam a fejemet a párnába, aztán miután konstatáltam, hogy Daniel illata van, inkább a hátamra fordultam és a plafont bámultam a könnyeimen keresztül.

Megmondtam, hogyha valami balul sül el, azonnal ülök fel a repülőre és megyek vissza Magyarországra. Ez lett volna a helyes döntés tekintve, hogy valószínűleg nem akar itt látni a házában, ha hazaér, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Nem, ameddig nem tudtuk normálisan megbeszélni.

A telefonom megcsörrent a hátsó zsebemben. Ismeretlen számra számítottam, mert Blake volt az egyetlen, akivel beszélni akartam abban a pillanatban, de helyette Martin neve jelent meg a kijelzőn.

- Mit szeretnél? – vette fel kifejezetten indulatosan.

- Azt mondtad, hogy visszahívsz. Gondoltam, hogy emlékeztetlek erre, mielőtt a siránkozásban elfelejted. – felelt kifejezetten goromba stílusban.

- Fogalmam sincs, hogy mit kedvel benned Léna. Őszintén, nem látom, hogy mit ehet rajtad. – morogtam. Nem volt szükségem arra, hogy most még ő is az agyamra menjen.

- Jelenleg nem is eszik semmit, mert a kép miatt nem csak a te magánéleted ment tönkre. Szóba sem áll velem. – magyarázta, mire azért egy kicsit megenyhültem. Nem mondom, hogy megérdemeltem a hangszínt, de megértettem. A frusztráció fura dolgokat tud kihozni az emberekből.

- A lényeg, hogy senkinek ne nyilatkozz semmit. Akármennyi pénzt is ajánlanak. Kérlek! – könyörögtem, mert csak az hiányozna még.

- Rendben, megteszem, de nem az lenne a helyes megoldás, ha most kiállnánk valami történettel, hogy az egy régi kép, és nem csaltad meg a párodat? – vetette fel, de már a legelején elleneztem.

- Nem beszéltem még Daniel menedzserével, de őszintén szólva, ha ő mást mondana se akarom a médiát ennél jobban belekeverni. – sóhajtottam.

- Miben rosszabb az, mintha csendben maradunk? – értetlenkedett tovább.

- Figyelj, Martin, nagyon könnyűnek tűnik a megoldás, mert mi tudjuk, hogy mi történt valóban. De ők nem tudják. Ahogy az is homályos, hogy ki rakta ki azt a képet és mi célja volt vele. Lehet többet tud, mint gondolnánk, és nem akarok vele szórakozni. – mutattam rá.

- Megfutamodsz egy fantom személy elől? – gúnyolódott.

- Igen, megfutamodok, mert eddig is nagyok sokat veszítettem, nem szeretnék még többet. – feleltem erélyesebben, mert nem volt szükségem a kioktatására.

- Figyelj! – köszörülte meg a torkát egy kis idő múlva. – Én tényleg nagyon sajnálom azt, amit akkor tettem. Nem volt helyes és nem gondoltam bele abba, hogy ez megtörténhet. Nincs mentségem, de szeretném, ha megbocsátanál.

- Nem haragszom rád. – szakítottam félbe. – Csakis saját magamra haragszom. De ami elmúlt azon nem tudunk változtatni, meg kell tanulni együtt élni vele.

- Ha esetleg segíthetek valamiben, akkor szólj! – ajánlotta fel azért, ami mégiscsak jólesett tőle.

- Köszi! Te is, ha tudok tenni valamit Lénával kapcsolatban. Kedves lány, szerintem meg fogja érteni, csak kell neki egy kis idő. – viszonoztam a gesztust.

- Én is ebben bízok. – reagálta le, aztán elköszöntünk egymástól.

Újra beburkolóztam az üres lakás fullasztó csendjébe, és azon gondolkoztam, hogy meginduljak-e esetleg, vagy megvárjam Danielt, hátha, ha visszatér, könnyebben tudunk majd szót érteni egymással.