EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

18.

Amint az óra visszaszámlálója elindult, a motorok sorban bőgtek fel az alattunk lévő garázsokban. A Paddock Club teraszán ácsorogtam. A nap pont olyan szögben sütött, hogy ezt az oldalt érték sugarai, de még ez sem érdekelt, pedig szakadt rólam a víz, olyan melegem volt. A korláton könyökölve támasztottam meg a fejemet, és csak bámultam előre. Nem vagyok sajnos olyan jó színésznő, hogy el tudjam játszani, hogy minden csodálatos, szivárvány és vattacukorfelhő az egész világ, mikor nagyon nem ezt érzem. Ordítani tudtam volna, mégis néma csendben ácsorogtam, és szuggeráltam azt az egy bizonyos narancssárga autót. Borzasztóan mérges voltam rá, de azért rosszul éreztem magam amiatt, hogy ilyen állapotban ült a volán mögé. Azzal próbáltam elhessegetni ezt a gondolatomat, hogy profi pilótáról van szó, elég gáz lenne, ha bármi baj történne egy kis veszekedésből. Muszáj kizárnia ilyenkor mindent a fejéből. Igen, ezzel nyugtattam magam. De közben pontosan tudtam, hogyha esetleg ma rosszabb helyen futna be a vártnál, azért magamat okolnám.

Ahogy bámultam előre, és figyeltem az előttem elsuhanó autókat, percről percre egyre rosszabbul éreztem magamat. A semmiből tört rám a gyengeség, éreztem, hogy lever a víz, és a szívem hevesebben kezd el verni. Az amúgy is órák óta tartó fejfájásom hirtelen benyillalt, és az is eszembe jutott, hogy én itt menten el fogok ájulni.

Nem értettem mi történik, egészen addig, ameddig el nem kezdtem logikus fejjel gondolkodni. Nem ettem és ittam egész nap semmit azon az egy jegeskávén kívül. Megszédültem, inkább lerogytam a földre, és leültem törökülésben a fejemet a kezemmel támasztva. Úgy éreztem, ez segíthet, mert a fehér pontok fokozatosan kezdtek eltűnni a szemem elől akkor is, ha a szívverésem nem állt vissza a normális ütemére, és már a hányinger is kerülgetett.

- Hölgyem, jól van? – szólított meg egy idősebb férfi, akik a feleségével ültek kint a teraszon egy pár lépésnyire tőlem.

- Igen, persze. – legyintettem, mert nem akartam nagy dobra verni a dolgot. Biztos semmiség, és hamarosan rendben leszek, csak valahogy vízhez kell jutnom.

Még egy pár másodpercig csak ültem ott a földön, nem érzékelve semmit a környezetből, és arra koncentráltam, hogy lenyugtassam valahogy a szívemet. Nem mondom, hogy sikerült, de amikor úgy ítéltem meg, hogy nem fogok összeesni, hogyha felállok innen, akkor megkíséreltem bemenni az épületbe, és keresni egy üveg ásványvizet valahol.

Azonban rosszul mértem fel az állapotomat, mert amint felálltam, esélyem sem volt megindulni, mert a fehér pontok visszatértek a szemem elé, amelyek folyamatosan homályosították a látásomat. Még annyit érzékeltem, hogy a férfi, aki előbb a hogylétem felől érdeklődött, utánam nyúl, aztán zuhantam a végtelen öntudatlanságba, ahonnan nem tudtam, hogy lesz-e még valaha kiút. Minden fájdalom eltűnt a testemből, csak az üresség maradt a helyébe.

Órákkal később tértem magamhoz. Egy kórházi ágyon feküdtem, kezemből egy tű állt ki, amely egy infúzióra volt kötve. Felemeltem a fejemet, hogy szétnézzek, de azonnal beléhasított a fájdalom, így gyorsan vissza is helyeztem a párnára. Borzasztóan kába voltam, keveset bírtam csak felfogni a környezetemből. Azt viszont határozottan érzékeltem, amikor valaki az ágy mellé guggolt, és megérintette a karomat.

- Szia! – suttogta lágyan Daniel. Nagyon más volt a hangja, mint az időmérő előtt, amikor utoljára találkoztunk.

- Szia! – fordítottam felé a tekintetemet és köszöntem vissza, de csak erőtlen hang jött ki a torkomon.

- Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben az arcomat fürkészte.

- Nem tudom. – feleltem őszintén. – Mi történt?