EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

17.

Az étterem, ahova beültünk, hihetetlenül barátságos volt. Sárga színű falak fogták közre a hófehér abrosszal letakart asztalokat, melyeken egy-egy szürke vázában rózsák díszelegtek a szivárvány minden árnyalatában. A plafonról lelogó csillárok meleg fénnyel világítottak, amelyek még sárgásabbá tették a hely atmoszféráját. De összességében nekem tetszett.

Kiválasztottunk egy szimpatikus asztalt. Lépéseinket az ajtótól egészen addig, hogy helyet foglaltunk, kíváncsi szempárok kísérték, amik azoktól az emberektől jöttek, akik úgy döntöttek így péntek este, hogy hozzánk hasonlóan ebben az étteremben szeretnék elfogyasztani a vacsorájukat. Ha nem is mindenki, de biztos voltam benne, hogy a terem 80%-a tudta Danielről, hogy kicsoda, ezért a figyelő tekintetek az egész vacsora alatt végigkísértek minket. Pedig most lehet annyira nem lett volna erre szükségünk. Főleg az alkunk szempontjából.

A pincér is hamarosan megjelent az étlapokkal. Ha Olaszországban jár az ember, akkor nem szalaszthatja el, hogy igazi olasz pizzát egyen, így én egy sima sonkásat kértem, Daniel pedig valami csirkét választott rizzsel.

Miután a pincér elment, csak néztük egymást szótlanul.

- Nos, - köhintett végül. – Holnapra van valamilyen gondolatod? – kérdezte, mire teljesen kirázott a hideg. Elmondjam, hogy kivel találkozom vagy jobban járok, ha ebbe bele sem kezdek?

- Délelőtt a szabadedzés helyett bejönnék inkább a városba. Tudod, szétnézni meg ilyenek. – feleltem végül.

- És délután?

- Megyek hozzád. – vontam meg a vállamat.

- Feleségül? – kacsintott. Ez megtörte a jeget, és elnevettem magam.

- Hát az a biznisz már azért feláras. – utaltam vissza a megegyezésünkre, és arra, hogy azért, hogy a barátnőjét játsszam egy árva fityinget sem kérek, de azért az, hogy a felesége legyek, már drágább mulatság lenne. Mondjuk ettől függetlenül jelenleg a repjegyekkel, hotelszobákkal, belépőjegyekkel és ételekkel is eléggé meghálálja a szolgálataimat.

A pincér fél órán belül meg is jelent az ételeinkkel. Daniel már a csirkemelljét vágta fel, amikor én még mindig a pizzámra szegeztem a tekintetemet, de egy ujjal sem nyúltam hozzá. Pedig borzasztóan jól nézett ki, a paradicsomos vékony tésztán olvadozó sajt látványa beindította a nyálelválasztásomat, azonban a gyomrom délután óta pingponglabda-méretű volt. Egyértelmű volt, hogy addig nem is fogok megnyugodni, ameddig túl nem esek ezen a beszélgetésen.

- Délután volt egy telefonhívásod Kelsey-től. – vágtam bele a közepébe végül hosszas gondolkozás után. Daniel keze a levegőben fagyott le, benne tartva a kést és a villát. – Azt üzente, hogy majd hívd vissza később. Fontosnak tűnt a dolog. – vontam meg a vállamat.

- Te felvetted a telefonomat? – tette le az evőeszközöket a tányér szélének támasztva, és felvont szemöldökkel nézett rám. Nagyot nyeltem. Hirtelen nem tudtam, hogy mi erre a helyes válasz.

- Igen. – húztam ki magamat, és próbáltam nagyon magabiztosnak tűnni, miközben éreztem, hogy a kezem iszonyatos módon remeg.

- Még mindig nem bízol bennem. – bólintott, mintegy magának összegezve az eseményeket. Megráztam a fejemet.

- Ez nem így van. – kezdtem volna, mire félbeszakított.

- Akkor miért vetted fel a telefonomat? – kérdezte, a hangja közben megremegett. Látszott, hogy ő is csak felveszi ezt a higgadt szerepet, de belül van olyan ideges, mint én. Ennek az okát viszont nem teljesen értettem.