EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

14.

Amint hazaértem, első dolgom volt felhívni Rolit, és beszámolni neki mindenről, ami azóta történt, hogy utoljára találkoztunk, de foglaltat jelzett a vonal. Gondoltam, hogy jó, elmegyek fürdeni, és utána újrapróbálkozom, de akkor sem jártam sikerrel. Homlokráncolva néztem a készülékre, és azon agyaltam, hogy mégis kivel beszélhet ilyen sokáig? Végül azonban annyiban hagytam a dolgot, mert elég eseménydúsra sikeredett a nap ahhoz, hogy már leragadjanak a szemeim, így inkább megkerestem az ágyamat.

Bíztam benne, hogy az alvás pihentető lesz számomra, és ezalatt a 8 óra alatt majd elfelejthetek mindent, ami teljesen összekuszálta az életemet. Pechemre azonban álmomba is követtek ezek az események.

Újból ott voltam abban az átkozott villamosmegállóban. Azonban most nem Martin állt előttem, hanem Daniel. Széles mosolyával nézett rám, szeme csillogott, és ahogy én figyeltem őt, én sem bírtam visszatartani a vigyorgást.

- Úgy örülök neki, hogy a hétvégén már ott leszel. Nem is gondoltam volna, hogy a belga hétvége után ennyire rossz lesz majd egyedül Hollandiában. – mondta őszintén.

- Hidd el, én is szívesebben lettem volna ott veled, mint a bárban. – döntöttem el a fejemet oldalra és így vizslattam őt.

- Igen? – nyúlt a kezem után kihívóan.

- Persze. Szívesebben támogattalak volna ott a helyszínen. – bólintottam.

- Spa-ban is szükségem volt rád. Nélküled nem végeztem volna ennyire elől. – vallotta be.

- Azért ez így nem teljesen igaz. Hollandiában is sikerült a jó eredmény, és ahhoz semmi közöm nem volt. – mutattam rá.

- Lehet még jobb lett volna, ha minden körben látom az erkélyről, ahogy egy „hajrá DR" feliratú táblát tartasz. Akkor még dobogó is lehetett volna belőle. – mosolygott játékosan.

- Ezek szerint legközelebb szeretnél egy ilyen táblát? Hozzájárulna a sikerhez? – álltam bele a hülyülésébe.

- Bár nagyon király lenne egy ilyen tábla, – gondolkozott el látványosan, majd kis szünet után homlokát az enyémnek döntötte. – De számomra csak az számítana, hogy téged ott látlak-e. Transzparenssel vagy anélkül.

Ezután száját oly gyengéden érintette az enyémhez, hogy beleremegtem. Fokozatosan mélyítette a csókot, belefeledkeztem minden érintésébe, minden mosolyába, minden pillantásába. Elérte, hogy az egész lényem csak felé irányuljon, rabul ejtette az eszemet, ha egy atombomba robbant volna fel mellettünk, arra sem figyeltem volna fel.

Tündérmesébe illő jelenet volt, egészen addig, amíg meg nem hallottam Léna hangját a hátam mögött.

- Petra, mégis mit csinálsz? Segítséget kérek tőled, és ez a válaszod rá? – kiáltotta, mire elszakítottam magamat a fiútól, és amikor ránéztem, már nem Daniel állt előttem. Martin volt az, aki zsebre dugott kézzel, vigyorogva fürkészett.

- Látod, én is vagyok olyan jó, mint ő. – rántotta meg a vállát.

Léna felé kaptam a fejemet, hogy megmagyarázzam valahogy az egészet, de már nem ő volt ott pár lépésre tőlünk, hanem Daniel.

- Azt hittem bízhatok benned. Erre az első adandó alkalommal elárultál. – köpte a szavakat.

- Bízhatsz is, ez nem az, aminek látszik... - kezdtem, de nem hagyta, hogy tovább folytassam.

- Nem érdekel semmiféle kifogás vagy magyarázat. Te döntöttél egyféleképpen, én pedig ehhez alkalmazkodom, és én is meghozom a saját döntésemet. – mondta, aztán elkezdett sétálni a járdán.