EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

53.

A gyomrom bizsergését éreztem folyamatosan, mikor Daniel kezét szorongatva áthaladtunk a biztonsági kapun, és beléptünk a paddockba először azóta, hogy hivatalosan is egy pár vagyunk. Mármint igaziból hivatalosan. A kamu verzióból már azért volt tapasztalat a hátunk mögött, de ez mégis egészen más volt, főleg azok után, amin keresztülmentünk. Jó érzés volt tudni, hogy a férfi, aki a szembejövő újságírók hatására csak még jobban rászorított az ujjainkra, mellettem áll és teljes szívével szeret, ez pedig tudott elég erőt adni ahhoz, hogy ne forduljak meg és fussak el olyan messzire, amennyire csak tudok.

Az utolsó információ, ami a médiában megjelent a párosunkról, az Daniel videója volt, amiben szerelmet vall, utána semmi más, és annak köszönhetően, hogy az ausztrál pilóta pihentetése miatt nem igazán mozdultunk ki a hotelszoba kényelméből, ahol igazán esélye lett volna egy kóbor papparazzi-nak néhány fotó kisszellőztetéséhez, a közös megjelenésünk váratlannak számított. Legalábbis ezt láttam néhány ember arcán, akik a paddockban felismertek minket, és ki diszkrétebben, ki kevésbé szégyenkezve megbámult minket. Szinte hallottam is a gondolataikat, amiben azt kérdezgetik, hogy ez vajon Daniel újabb kártyája a figyelemfelkeltésre vagy ezúttal láthatunk tőle valami igazit is.

- Nyugi! – hajolt a fülemhez Daniel, amikor leolvasta az arcomról a félelmet. – Senki nem számít. Itt vagyok veled!

Két borzasztóan egyszerű mondat, mégis a hatásukra a gombóc a torkomból eltűnt, a szívverésem pedig valamelyest megtalálta a normális ütemet. Így értünk végig a McLaren motorhome-jához, ahol újabb ismerős személy várt ránk. Egy grimasszal egybefüggő mosoly jelent meg az arcán, és fittyet hányva a környezetre, füttyögni kezdett. Daniellel először egymásra néztünk, majd a barna göndör fürtös fiúra, aki igazán megdolgozott ezért a látképért, ami őt fogadta, volt ám oka az örömre. Mégha egy kicsit túlzásnak is éreztem.

- Jó a színed, haver! – szánta köszönésnek a bókot Lando, aki rögtön csapattársához fordult. Türelmesen vártam a soromra, ameddig ők egy kézfogással és egy viszonylag hosszan tartó szemezéssel valószínűleg megbeszéltek mindent, amit meg kellett beszélniük, aztán a brit pilóta hozzám fordult, és egy öleléssel ajándékozott meg.

- Köszönöm a segítséget! – suttogtam a fülébe, de ő csak azután reagált, mikor már ismét egymással szemben álltunk.

- Bármikor! Nem volt itt a szerencsehozó talizmánja és máris életveszélyes ütközésbe keveredik. Szüksége van rá a csapatnak, mert a fenébe is, nem véletlenül van itt 2011 óta. Valamit tennem kellett, hogy összeszedje magát. – hülyéskedett azonnal, de tudtam, hogy komolyan gondolja a válasza első szavát.

- Álltasd csak magadat ezzel! – paskolta meg a brit vállát Daniel. – Tudom, hogy a poénjaim hiányoztak csak. De ne aggódj, mindet bepótlom!

- Alig várom már! – motyogta Lando.

- Mit vársz már alig? – érkeztek meg a társaságunkba a Ferrari-s fiúk, akik rögtön kezet is fogtak a papaya színbe öltözött ellenfeleikkel.

- A poénjaimat. – húzta ki magát Daniel büszkén.

- Ne is haragudj Cabrón, de nálad csak egy rosszabb embert ismerek viccek tekintetében, szóval nem baj, ha néha megtapasztalod, hogy milyen szórakoztató és irritáló vagy egyszerre. – paskolta meg Lando vállát Carlos. Daniel elmondta, hogy mielőtt a McLarenhez érkezett volna, a spanyol pilóta volt Lando csapattársa, így azzal már tisztában voltam, hogy ők elég jóba vannak egymással. Ehhez mondjuk nem kellett a háttértudás sem, csak rájuk kellett nézni. Most is folyamatosan egymást ugratták, teljesen kizárták a külvilágot abból a burokból, amiben ők ketten léteztek.