EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

36.

15 és fél óra. Ennyi volt az az idő, amit elméletileg a levegőben fogunk tölteni. És én még azt hittem, hogy a Szingapúrba tartó út volt rossz.

Az éjszakai tivornyát nem teljesen sikerült még kipihenni, szóval az első hat órát egy szolid alvással indítottam, de miután felkeltem, azután sem éreztem magamat ébernek és energikusnak. Talán nem segített ezen az ülőpozíció, amitől rendesen megfájdult a gerincem.

Oldalra pillantva észrevettem, hogy Daniel is az igazat álmát alussza, holott utolsó emlékeim szerint ő még javában nyomkodta a telefonját.

Kikötöttem magamat és elindultam a mosdó felé, hogy megmozgassam egy kicsit elzsibbadt végtagjaimat. Megváltás volt ez a kis torna nekik. Visszatérve leültem a helyemre, és elővettem a telefonomat, hogy valamelyik hülye játékommal múlassam egy kicsit az időt.

Fél óra elteltével erőteljes mocorgásra figyeltem fel oldalirányból, így arra fordultam és ellenőriztem, hogy utazótársam felébredt-e már. Nem éppen tűnt úgy, sőt, a helyezkedés közben az arcát nekinyomta a vállamnak, és még a karomat is átölelte, így folytatta tovább a szunyálást. Bár még mindig nem voltunk túl jóba, és érintése erőteljes érzéseket váltott ki belőlem gyomortájon, eszembe sem volt felkelteni. Csak néztem, ahogy szempillái súrolják napsütötte arcát, miközben mellkasa ritmusosan emelkedett, majd süllyedt, és úgy gondoltam, örökké tudnám ezt figyelni. Egy percig sem bántam, hogy teljesen kitekeredett testtel kell ülnöm ahhoz, hogy ne keltsem fel őt.

Tudtam, hogy egyszer bizony fel fog ébredni, amivel ez az idilli állapot meg is szűnik, ezért annak érdekében, hogy megőrizzem a nehezebb időkre, magam elé tartottam a telefonomat a kamera applikációval megnyitva, és selfie üzemmódban készítettem egy képet. Aztán tovább folytattam a játékomat, már eggyel kényelmetlenebb, de annál szívet melengetőbb pozícióban.

Így utaztunk további egy órát, amikor a feje lassan felemelkedett és a szorítás is ernyedt a karomon. Amint teljesen el is engedett, alig láthatóan megráztam, hátha így hamarabb kiszalad belőle a zsibbadás. Az ausztrál pislogott párat, majd megtörölte a szemét.

- Ne haragudj, basszus, miért nem szóltál, hogy ennyire szétnyomlak? – kapta el a mozdulatomat, hiába próbáltam diszkréten csinálni.

- Ha láttad volna magadat kívülről, te sem keltetted volna fel magadat. – érveltem, és közben előkerestem a képet, amivel tanúbizonyságot adhatok neki a dologról.

Amikor meglátta a fotót, kínosan elmosolyodott, de nem mondott semmit. Helyette inkább elővette a saját készülékét, és kikeresett valamit a galériájából.

A kép, amit felém mutatott, a Szingapúrt megcélzó repülésünk alkalmával készült. Akkor én használtam őt párnának, és úgy tűnik ezt a pillanatot ő is megörökítette. Egymás mellett kifejezetten vicces volt a két felvétel.

Daniel ébredése után maradt hátra öt óránk. Sokkal jobban szenvedtünk most, mint az előző repülésünk alkalmával, így az eddig jól bevált taktikánkhoz folyamodtunk. Daniel előszedte a telefonját, és elindította rajta a Drive to Survive-ot azzal a résszel, amivel legutóbb abbahagytuk a sorozatmaratonunkat. Ez igencsak hozzájárult az idő gyorsításához, mert 6 rész elteltével nemcsak, hogy egy újabb évadzáró epizódhoz érkeztünk, de a hangszórókból is felcsendült, hogy hamarosan megérkezünk Los Angelesbe.

Sosem örültem még annyira annak, hogy szilárd talaj éri a lábamat. Teljesen elgémberedtem, és semmi másra nem vágytam, csak valami normális ételre.

Ránéztem a telefonomra, hétfő délután fél hetet mutatott. Kellett egy pár perc, míg kiszámoltam magamban, hogy ez hogyan lehetséges. Elsőre ijesztőnek tűnt, hogy Szingapúrból ugyanebben az időpontban indultunk el és azóta repültünk 15 és fél órát. Az időzónák nagyon érdekes jelenségek, megengedik az embernek az időutazás lehetőségét. És itt lezártam ezt a gondolatmenetet, mielőtt nagy fáradságomban belépek ezen gondolatkör bugyraiba.