EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

54.

Természetesen őrült tervezésbe kezdtem a hétvégét illetően. Első lépésként, miután ebéd után elköszöntem Danieltől, akinek egy megbeszélés után mennie kellett interjúkat adni, felkerestem David-et. Ez közel sem volt olyan könnyű feladat, hiszen hiába nem ez volt az első napom a Mclaren motorhome környékén, egyszerűen annyi zugot takart ez a kis épület, hogy azt éreztem, sosem fogy ki azon folyosók sora, ahol még nem jártam. Szerencsére a médiának köszönhetően a csapatban dolgozók közül voltak olyanok, akik felismertek, és kétségbeesett tekintetemet látva a segítségemre siettek. Eligazítottak és olyan helyekre tereltek, ahol legutóbb látták az elveszett vágót.

Végül Zak irodájából kilépve találtam rá. Egyből kiszúrt és egy halvány mosoly tűnt fel az arcán, mielőtt odasétált volna hozzám.

- Gyanítom, hogy engem keresel. – jelentette ki kedvesen.

- Nagyon jók a megérzéseid. – bólintottam.

- Zak most szólt a próbahétvégédről. Először is gratulálok! Másodszor pedig megkért, hogy segítsek neked, szóval, ha gondolod, akkor üljünk le és átadok mindent, amit csak tudok. – kapkodta a fejét a helyiségben szabad helyet keresve. Szinte üres volt, így a választási lehetőségünk nem volt kevés, de a legegyszerűbb verziónál maradtunk, és a legközelebbi asztalnál foglaltunk helyet.

- Remélem nincs harag, amiért elveszem a munkádat. – böktem ki a legnagyobb félelmemet a szám szélét rágva, mire egy hitetlen tekintetet kaptam válaszul.

- Viccelsz? Ez a legjobb dolog, amit tehetsz. – nevetett fel, mire összeráncolt szemöldökkel meredtem rá. Mindenre számítottam, csak erre nem. Látta rajtam az értetlenkedés jeleit, így egy gyors magyarázatra szánta el magát. – Szeretem a kamerát bütykölni, illetve az egyéb kreatív feladatokat. De a szereplés nem az én világom. Amikor felvettek, akkor azt mondták, hogy keresnek a feladatra megfelelő embert, és nagyon boldog vagyok, hogy erre végre sor került. Szóval szívességet teszel nekem végtére is.

- Akkor jó! – mosolyodtam el. Egyre inkább annak a win-win helyzetnek tűnt ez a szituáció, mint amit Zak is felvázolt. Túl szép is volt így, hogy igaz legyen.

- Csapjunk is a lecsóba. Elhoztam neked a hétvége menetrendjét, erre mindenképp szükséged lesz a tervezéshez. – csúsztatta elém azt a papírt, amit egészen eddig az egyik kezében szorongatott. – Nem kell engedélyt kérned a forgatásokhoz, de jó, ha szólsz az adott részlegen dolgozóknak, hogy számítsanak rád. Akkor kevésbé lesznek morcosak a felvételeken. – húzta sokatmondó mosolyra a száját. – Én leszek a kamerásod, így velem viszont mindenképp egyeztess. A pilótákkal pedig elég ritkán lehet forgatni, mert ők aztán tényleg jobbra-balra rohangálnak. De azt hiszem, hogyha valakinek, akkor neked sikerülni fog.

Daviddel tehát átbeszéltünk minden apró és kevésbé apró részletet a hétvégével kapcsolatban. A menetrendben bejelöltük azokat az idősávokat, amelyek valami miatt neki nem voltak megfelelőek, így oda egyáltalán nem tudtam tervezni. De így is maradt elég sok lyuk, amit be lehetett tölteni, ezeket pedig próbáltam fejben minél jobban összerakni.

David egy idő után ott is hagyott engem, mivel más feladatai is akadtak az én mentorálásomon kívül, így elővettem egy papírt a munkához. Először csak mindent leírtam, ami eszembe jutott, minden jónak és kevésbé jónak tűnő ötletet, amely mentén talán elindulhatok a tökéletesség irányába. A koncentrációmban nem segített, hogy körülöttem jöttek-mentek az emberek, ezért úgy döntöttem, hogy bedugom a fülesemet a fülembe, ezzel próbálom valamelyest kizárni a környezetemet.

Beletúrtam a szék támlájára terített bőrkabátom zsebébe, mert úgy emlékeztem, hogy elraktam oda a fülhallgatómat, de a pénztárcámon, pár zsebkendőn, valamint a rágómon kívül nem találtam másra. A táskámat a kocsiban hagytam, mert nem akartam egész nap cipelni, a szükséges holmijaimat pedig átpakoltam a viszonylag nagy méretű kabátzsebembe.