EGYÜTT BUKUNK EL - Daniel Ricciardo fanfiction

27.

Másnap már délelőtt kimentem a repülőtérre, holott a saját járatom csak valamikor kora délután fog felszállni. Daniel megüzente, hogy körülbelül mikor fog érkezni, én pedig valamilyen belülről jövő késztetést éreztem, hogy kijöjjek elé, bár ő erre nem kért meg. Egy órával később amúgy is tanácsos lett volna elindulnom otthonról, így már teljesen mindegy volt, hogy fogadóbizottságként itt leszek előtte, ha landol a repülője, vagy csak később találkozunk. Ezzel próbáltam magamat áltatni és elnyomni a valós indokot: hogy minél hamarabb látni akartam.

Egyből kiszúrtam a tömegben, habár szokás szerint egy baseball-sapka és egy napszemüveg takarta az arca nagy részét. Nem igazán nézelődött, céltudatosan ment a csomagjaiért, és utána sem pazarolt sok időt a környék szemlélésére, azonnal a vendéglátóipari-egységek felé indult el. Nem szóltam neki, hogy kijövök elé, így nem számíthatott rám.

Elővettem a zsebemből a telefonomat, és rajta tartva a szememet tárcsáztam a pilóta számát. Amint megcsörrent a készülék a zsebében, azonnal megtorpant, és előszedte azt. Amikor ránézett a hívó félre már fogadta is a hívást, és a füléhez emelte a mobilt.

- Éppen jókor, most érkeztem meg! – kezdte köszönés nélkül.

- Annyira bírom, hogy mindig jól beöltözöl, hogy ne ismerjen fel senki, de majdnem minden ruhadarabodra rá van írva a neved vagy legalábbis a monogramod. – közöltem sejtelmesen a telefonba. A pilóta azonnal forgolódni kezdett, míg végül ki nem szúrt nem sokkal arrébb tőle egy oszlopnak dőlve. Kinyomta a hívást, és a bőröndjét maga után húzva megindult felém.

- Azt hittem, hogy majd csak délben jössz ki. – rántott oda magához egy ölelésre. Kiélveztem ezt a pillanatot, aztán eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézve válaszolhassak.

- Azért remélem nem bánod, hogy egy kicsit hamarabb is itt vagyok. – incselkedtem.

- Dehogy bánom! Csak nem számítottam rá. Örülök, hogy látlak. – mosolygott rám.

A bőröndjeinket magunk után húzva indultunk meg immáron együtt a terminál felé, ahol kiválasztottunk egy szimpatikus kávézót, ahova beültünk. Miután kikértük az italainkat, Daniel levette a napszemüvegét, ezzel részlegesen megszüntetve az inkognitóját, és mosolyogva figyelt engem.

- Milyen volt az út idáig? – kérdeztem kíváncsian.

- Semmi ahhoz képest, ami Szingapúrba lesz. – vette le egy pillanatra a baseball-sapkáját, csakhogy megigazíthassa a haját, aztán vissza is tette a fejére.

- Miért, ez ennyire rossz szokott lenni? – kérdeztem kissé félve. Azzal tisztában voltam, hogy 12 órás az út, meg nyilván az időeltolódás sem fog segíteni, de nem gondoltam, hogy ennyire.

- Nem is feltétlenül az út, bár tény, hogy utálom az ilyen fél napos utazgatásokat két futam között. De a szingapúri klíma az valami brutál. Azt szoktuk mondani, hogy amikor edzünk, igazából egész évben erre a futamra készülünk. Mert ha ehhez megvan a kellő fizikumunk, akkor az összes többihez is. – magyarázta, majd megköszönte az éppen kiérkező pincérnőnek a kávéinkat, és megkavargatva maga elé vette a sajátját. Én is követtem a példáját.

- Nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire megterhelő tud lenni. Nem tűnik másmilyennek, mint bármelyik másik futam. – jegyeztem meg.

- Kívülről nem is. Ezt át kell élni, hogy valaki teljesen értse. Ez alatt a 61 kör alatt 4-5 kilogrammot simán szoktunk fogyni az izzadság miatt. De egyébként szerintem az egyik leglátványosabb pálya, szóval minden nyűgjével együtt is jó, hogy a naptárban van. – mondta, aztán belekortyolt az italába, és csak utána folytatta. – Mellesleg ez az egyik pálya, ami a legközelebb van Ausztráliához, ezért erre a futamra általában a családom is el szokott látogatni.