A jégkirálynő (Átírás alatt)

Család

Hátamat cirógató érintések ébresztettek fel az álmomból. Óvatosan, sűrűn pislogva nyitottam ki a szememet, ugyanis a függöny közötti résen erősen betűzött már a reggeli nap fénye. Lustán elmosolyodtam, majd egy macskához hasonlóan nyújtóztam egy nagyot, mielőtt az illető felé fordultam volna, aki továbbra is a hátamat simogatta. Ahogy átgördültem a hasamról a hátamra szembe találtam magam Nát ragyogó, kobaltkék tekintetével. Szédületes, hogy az íriszének kékje ennyire képes ragyogni. Egyszerűen gyönyörű. Széles mosolyt villantott.

- Jó reggelt Doló! – dörmögte mély hangján. Azonnal libabőrös lettem.

- Neked is! – feleltem két ásítás között. Ekkor vettem észre, hogy Nát már felöltözve ül mellettem az ágyban. – Mennyi az idő? – ültem fel azonnal.

- Nyugi! – kuncogta. – Még bőven van időd elkészülni. Én már egy ideje ébren vagyok, de nem akartalak felkelni. Túlságosan kívánatos látvány voltál. – nyalt végig a szája szélén, a pillantása pedig végig siklott az arcomról le a nyakamra, majd a melleimre. Baszki! Azonnal magamra rántottam a takarót, ahogy realizáltam, hogy totál meztelenül fekszem az ágyban. Nát erre öblösen hahotázott egyet.

- Betakarhattál volna! – böktem oldalba, mire csak még jobban nevetni kezdett. A hajam és az arcom színe totálisan egybe olvadt.

- Abban nem lett volna semmi élvezetes. – kacsintott rám. Szememet forgatva araszoltam az ágy széléhez, miközben próbáltam magam köré tekerni a takarót. Már éppen felálltam volna, Nát azonban máshogy gondolta és egy határozott mozdulattal visszadöntött az ágyra.

- Készülődnöm kellene. – zsörtölődtem, mire ő lehajolt és adott egy puszit az orromra.

- Imádom, amikor ráncolod az orrod. – erre én csak kinyújtottam a nyelvemet. Csibészség villant a szemében. – Ne nyújtogasd rám a nyelvedet, mert leharapom. – figyelmeztetett.

- Néha nem tudom, hogy neked honnan jönnek ezek. – néztem rá. A széles vigyor továbbra is az arcát díszítette, miközben teljesen maga alá préselt és befedett a testével.

- Nem kell eltakarnod magad előlem. Sosem kell. – lehelte a nyakamra, aminek következtében akaratlanul is lehunytam a szememet és megborzongtam. – Csodálatos vagy és gyönyörű. Minden porcikád. – mondta, miközben a kezemért nyúlt, amivel még mindig szorongattam magam köré azt az átkozott takarót. – Engedd el szerelemem! – kért lágyan.

- Ez nem fair! Mikor így hívsz, tudod, hogy bármire rávehetsz! – sóhajtottam, ő pedig végig húzta a fogát a nyakam ívén. Nyöszörögve engedtem el a takarót, mire Nát villámgyorsan rántotta le rólam. A lábujjamig pirultam, ahogy hátrébb húzódott és végig mérte minden négyzetcentijét a testemnek. Kéken égett a tekintete. Fogalmam sincs, hogy valaha hozzá fogok szokni ahhoz, ahogy rám néz. Szerintem nem.

- Talán azért csinálom. – húzta sejtelmes mosolyra az ajkát.

- Legalább beismered. – horkantam fel. A keze ekkor felfedezőútra indult a testemen. Végig simított az ajkaimon, a nyakamon, a kulcscsontomon. Mikor a mellemet a kezébe vette az alsó ajkamba kellett harapjak, nehogy bármilyen hangot is kiadjak.

- Egek... Én néha még mindig alig hiszem el, hogy az enyém vagy. – szakadt ki belőle. Hatalmasra nyíltak a szemeim.

- Miért? – kérdeztem és a két kezem közé fogtam az arcát.

- Miért? – nevetett fel. – Mert minden vagy, a mindenem. És elgondolkodok dolgokon, hogy lenne-e olyan ezen a világon, amit ne tennék meg érted és rájöttem, hogy nincsen. Mindent vállalnék érted. – a vallomásától összeugrott a gyomrom és hevesen kezdett dobogni a szívem.