A jégkirálynő (Átírás alatt)

Lupino

Osváth Kéla szemszöge:

Nát ébresztője rázta meg a fejem melletti kis éjjeliszekrényt. A párom morgolódva húzta ki a kezét alólam és nyomta ki a karattyoló hangot. Próbáltam úgy tenni, mint aki nem is hallotta, visszamásztam Nátra és úgy csimpaszkodtam rá, mint valami kismajom. Rohadtul nem akartam felkelni, azt szerettem volna, ha az idő végezetéig így összebújva feküdhetnénk elzárva a világtól, csak mi ketten.

- Jó reggelt Doló! – dörmögte Nát a fülembe. Még jobban a nyakhajlatába fúrtam a fejemet és erősen összeszorítottam a szememet.

- Mmm, még alszom. – motyogtam, mire öblös és mély nevetése rázta meg a mellkasomat.

- Biztos? – cirógatta a tarkómat. Felhorkantam és átfordultam a másik oldalamra.

- Biztos. – fúrtam bele az arcomat a párnába. Képtelenség, hogy én most felkeljek... Nát a hátamhoz simult és finom puszikat lehelt a nyakam ívére. – Ne már! – ficeregtem, hogy messzebb kerülhessek mellőle és ismét álomba szenderülhessek. Borzasztó viszonyban vagyok a korán és időben keléssel. Nyilván, ha nagyon muszáj megoldom, de ha lehet inkább az utolsó ébresztőmig húzom az ágyból való kikászálódást, aminek nyilván megvan a hátránya is, mert így minden máson kapkodnom kell magam, ugyanis időm nem marad semmire. Nát azonban nem adta fel, az ujjai bekúsztak a takaró alá és a csupasz combomat simogatta, miközben az arcom élét csókolgatta. – Alszom! – csattantam fel, mire csak kuncogott egyet, de nem hagyta abba. Az ujjai még feljebb szántottak és amikor fehérneműm vonalához ért hangosan nyöszörögtem egyet.

- Tudod, ez most pont olyan, mint tegnap este. – dorombolta a halántékomra.

- Ühüm... - nyöszörögtem. Ívbe feszült a gerincem a gondolatra, hogy ugyan azt teszi meg velem, mint amit tegnap este. A gyönyör, amit okozott csak hírből ismertem. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha meg fogom tapasztalni, pláne nem úgy, hogy a szerelmem teszi ezt velem. Olyan bizalom és kötelék alakult ki közöttünk ezáltal, ami alapjaiban szilárdította meg a kapcsolatunkat. Az már más kérdés, hogy azt nem hagyta, hogy én is adjak neki valamit...

- Szeretnéd, ha megint azt csinálnám veled, Doló? - kérdezte izgatóan mély hangon, miközben az ujjai tovább játszadoztak a bugyim vonala mentén, de akárhányszor a testem középpontja felé közeledett, visszatáncolt. Hevesen bólogattam a kérdésére. Feszült az alhasam és éreztem, hogy elönti a lábam közét a vágy. - Szeretnéd, ha még többet is csinálnék? Annyi mindent csinálhatnánk még. - szívta meg a fülem alatti érzékeny bőrt, aminek biztosan nyoma marad. A fenekemet az ölének nyomtam és próbáltam úgy helyezkedni, hogy a keze minél lejjebb helyezkedjen el rajtam.

- Igen, szeretném. - nyűszítettem vágyakozva.

- Hm, az jó. - vette el rólam a kezét és gördült el mellőlem. - Kár, hogy alszol. - a szemeim azonnal felpattantak és olyan hévvel ültem fel, hogy még Nátnak is arrébb kellett csúsznia az ágyon. Az arcom a vörös minden színében pompázott a dühtől, a szégyentől és a kielégületlenségtől. Nát szemei csillogtak és csak egy hajszál választotta el, hogy ne robbanjon szét a nevetéstől.

- Na elmész te a francba Fekete! - feleltem szúrósan, ő pedig a hasát fogva fetrengett a nevetéstől. Sértődötten másztam ki az ágyból és akartam lecsörtetni a konyhába, de Nát utánam kapott. Az ölébe húzott és két keze közé fogta az arcomat.

- Nagyon gerjesztő ám, hogy mindig vágysz rám. - felelte pimaszul.

- Ne legyél nagyra magaddal! - fortyantam fel.

- Még mindig van ám időnk. - nézett rá a karján lévő nem létező órára.

- Álmodozz csak! - pattantam fel az öléből, majd a tegnap levetett nadrágom után nyúltam és villámgyorsan húztam magamra. Nát még mindig csak szemtelenül vigyorgott. - Reggeli? - kérdeztem megadóan.