A jégkirálynő (Átírás alatt)

Érdemesek

Fekete Nát szemszöge:

- Köszönjük Nát, hogy elvittél minket Kéla születésnapjára! – csimpaszkodott a lábamba Kíra, miközben éppen az alvó Kevét adtam át Elenának. – Nagyon jól éreztem magam. – ekkor az anyja felé fordult. - Anya! Kéla barátnője megcsinálta a hajamat, látod, hogy milyen szép? – csivitelte a kislány. Hollófekete haját Kitti rendezte el neki csinos kis fonatokba.

- Nagyon csinos vagy édesem! – terelgette be a lakásba Elena a kislányát.

- Nát, akkor te is eljössz majd velünk az állatkertbe, ugye? – kérdezte aggódva Kíra.

- Hát persze! – simítottam végig kerek kis arcán. – Most már viszont ideje lefeküdni. – kacsintottam rá. Ekkor jelent meg az ajtóban Lénárd is, aki átvette a feleségétől az alvó kisfiukat. Olyan odaadóan dédelgette a kisfiát, miközben a kislányára mosolygott, hogy külső szemlélőként fel sem merülne bennem, hogy volt egy másik kislány is, akinek ő a világot jelentette és elhagyta, otthagyta annak az undorító nőszemélynek, aki fizikailag és verbálisan bántalmazta Dolót.

- Köszönjük, hogy elvitted a kicsiket Kélához Nátániel. – pislogott rám hálásan Elena. – Szerettük volna, hogy ott legyenek a nővérükkel, de nyilván mi nem mehettünk oda... - húzta el kelletlenül a száját. – Nagyon rendes dolog volt tőled, hogy gondoltál Kírára és Kevére.

- Nem volt semmi gond, nagyon szépen és ügyesen viselkedtek. Igazán jól érezték magukat. – feleltem szűkszavúan, mire Elena csak elmosolyodott.

- Igen azt látom. – biccentett az alvó fia irányába, akit Lénárd már bevitt lefektetni, illetve a kislánya felé, aki még mindig a tükör előtt illegette magát és a haját csodálta. – Innentől kezdve nekem is mindig ilyen frizurát kell majd, hogy készítsek neki. – nem mondtam semmit. Semmi kedvem nem volt társalogni Elenával, a nővel, aki tudta, hogy Doló anyja milyen, hogy egyedül az apjára támaszkodhatott, mégis hagyta, hogy a férfi elhagyja őt, nem tett ellene semmit, sőt lehet, hogy még bíztatta is.

- Kéla jövőhét hétvégén szeretné elvinni őket az állatkertbe. – mondtam végül. Elena megértően bólintott.

- Természetesen bármikor jöhet a gyerekekhez. – válaszolta. – Még egyszer köszönjük. – biccentettem, azzal elléptem az ajtótól.

Rossz érzés volt, hogy nem lehetek most Doló mellett, hiszen ma van a születésnapja és biztosan már nagy erőkkel folyik a születésnapi bulija a többiekkel. Tudom, hogy jó kezekben van és jól érzi magát, de akkor is szorítja a mellkasomat az érzés, hogy nekem is ott kellene lennem, vele kellene ünnepelnem, őt kellene ünnepelnem. Minden ízemben remegtem, amikor megláttam az arcán a sokkot, a felismerést, hogy neki ma van a születésnapja. Elfelejtette a saját születésnapját, mert az évek alatt annyira sem méltatta őt senki, hogy felköszöntse, hogy egyáltalán érdemes legyen megjegyeznie azt, hogy ezen a napon született. Minden egyes törődést és ünneplést megérdemel ma és ez alól nekem sem szabadna kivételnek lennem. Viszont tudom, hogy kötelességeim vannak azért, hogy mi ketten újra együtt lehessünk, hogy újra kezdhessünk nekem is, saját magamnak is újra kell kezdenem. És nem fogok még egy napot várni, tolni és elodázni. Holnap reggel ott akarok állni Doló előtt tiszta lelkiismerettel. Ez az indíttatás volt az, ami miatt elhatároztam magam, hogy leülök és beszélek azzal a férfival, aki a legnagyobb ellenségem, aki ennek ellenére mégis a tükörképem, vagy inkább én az övé. Az apámmal.

- Hát te mit keresel itt? – csodálkozott anyám, amikor beléptem az ajtón. Éppen a konyhában szöszölt. – Nem Kélával kellene ünnepelned?

- De igen, viszont van még egy-két elintézni valóm, mielőtt holnap reggel beszélek vele. – magyaráztam. Láttam anyám óceánkék szemében a felismerés csillanását, a megértést és a könnyek okozta fátyolosságot.