A jégkirálynő (Átírás alatt)

A nyertes csapat

Kedves olvasók! Meghoztam az új részt, remélem elnyeri a tetszésetek az olvasás során. Olyan hírrel szolgálnék a számotokra, hogy a héten felötlött bennem, mi lenne, ha A jégkirálynő végeztével elkezdenék egy újabb testvértörténetet írni. Ötletelgettem és szerintem egy nagyon izgalmas storiszálat sikerült megalkotnom a kis fejemben, amiből sok mindent ki lehet majd hozni. Szóval ha gondoljátok komment szekcióban mehetnek a találgatások és szépen lassan majd osztom meg az információkat erről az új történetről.
Illetve szeretném a figyelmetekbe ajánlani a már meglévő testvéralkotását A jégkirálynőnek, amit A tűzkirálynő címen találtok meg a munkáim között. Jó olvasást és sok puszit nektek! 

Balázs és egyik kolléganője egy romos épület felé vezetett minket. Mi lányok voltunk a piros csapat, míg a fiúk a kékek. Velünk lányokkal Balázs kolléganője tartott, ugyanis az épület egy pontján belül el kellett válnunk a fiúktól. A fiatal nő kedvesen elmagyarázta, hogy merre barangolva tudjuk majd a fiúk csapatát megtalálni, azonban a zászlót nekünk magunknak kell meglelnünk, ugyanis az ellenség oda rejti el a bázisán belül a zászlót, ahová szeretné. Ez pedig ránk is igaz volt. Kellett egy jó kis helyet találnunk a zászlónknak, hogy a fiúknak minél nehezebb dolguk legyen. Alapos megfontolás után meg is lett a helye, a területünkön található kis beugróban, ahol el is tud az egyikünk bújni, ezzel védve a lobogónkat. Amint a kürt megszólal a játék elindul és egészen addig tart, amíg az egyik csapat az ellenség zászlójával a kezében ki nem sétál az épületből. A kürtig volt még egy kis időnk magunkban felkészülni.

- Jól van! – csapta össze a kezét Zoé izgatottan. – Azt tudjuk, hogy a fiúk bázisa az épület másik oldalában van. – mutatott maga mögé. – A zászló viszont bármerre lehet, így sajnos mindenkinek egyedül kell elindulnia egy adott irányba. Több, mint valószínű, hogy a fiúk is így fogják csinálni. Egy valakinek maradnia kellene itt elbújva ebben a kis résben. Tudom, unalmasnak hangzik, de fontos, hogy védhessük a területünket.

- Te tényleg jó vagy! – dicsérte meg Kitti, mire Zoé csak legyintett, hogy semmiség.

- Szóval, én bevállalom, hogy elindulok a legegyenesebb vonalon, ugyanis ott sokkal kevesebb a búvóhely, de mivel kicsi vagyok és halk nem lesz gond. – kacsintott. Láttam a diadalt az arcán, holott még el sem kezdődött a játék. – Kelet és nyugat felé kell még mennie valakiknek, illetve akkor beszéljük meg, hogy ki marad itt...? – pillantott körbe kérdőn.

- Én szívesen maradok itt! – jelentkezett a feladatra Valéria. – Már ha persze csak nem probléma.

- Csak nyugodtan! – mondta Kitti, mire én is egyetértően bólogattam. – Megyek keletnek, ha neked jó Kéla?

- Persze! – feleltem.

- Szuper! Akkor meg is van a taktika. – lelkendezett Zoé. – Val, maradj mindig a helyeden és legyél éber. A fiúk bárhonnan jöhetnek és közelíthetik meg a zászlót. Várd meg, amíg teljesen bekerül az illető a látóteredbe, csak akkor lőj. – látta el tanácsokkal Zoé a Fekete lányt, aki hevesen bólogatva itta magába az információkat. – Kéla, Kitti ti pedig legyetek nagyon résen! Mindkettőtök területén is van több búvóhely, nyugodtan álljatok meg akár mindegyiknél, füleljetek és csak ha teljesen biztosak vagytok benne, hogy nem jön senki, akkor menjetek tovább. Nem kell sietnetek!

- Tisztára, mint egy katonai kiképzés. – kuncogtam. – Így lesz! – bólogattam.

- Akkor mindegyikőtöknek sok sikert és ne feledjétek, ha kiestek sincs semmi baj. Ez csak egy játék! De tudom, hogy ügyesek lesztek. – kacsintott ránk Zoé. A kürt pedig ekkor megszólalt.

Valéria elfoglalta a helyét a résben, mi pedig a három elágazáshoz álltunk. Még egyszer összenéztünk, vigyorogva biccentettünk egymásnak, majd az utunkra indultunk. Még egy ideig hallottam a másik két lány lépteit a poros, koszos, romos folyosókon, aztán amikor teljesen szétváltak a csatornák már csak a saját szapora lélegzésem vert visszhangot a falakról. Soha életemben nem csináltam még ilyet korábban, azonban ahogy az adrenalin végig száguldott az ereimen éreztem egy kis enyhe zsibbadást és aggodalmat. Nem akartam veszíteni, meg akartam nyerni ezt az istenverte játékot! Tökéletes figyelemelterelő volt arról, hogy milyen volt majdnem nyolc év után ismét apám hangját hallani, ahogy arról is, hogy már nincs vissza 24 óra és újra találkozom vele, illetve a féltestvéreimmel. A gondolatok ugyan felrémlettek, de el is szálltak, ugyanis próbáltam mindent úgy tenni, ahogy azt Zoé javasolta. Nem siettem, odafigyeltem arra, hogy a lépteim ne csapjanak nagy zajt a murván és bebújtam szinte minden lehetséges rejtekhely mögé. Füleltem és sasoltam, ellenséget azonban nem láttam vagy hallottam a közelben. A fegyvert igyekeztem mindig előre szegezve tartani, viszont nem volt valami könnyű. Még hogy majd megszokjuk! Dög nehéz. A színes golyókat nézegettem a tartályban, amikor szinte alig hallhatóan csoszogó lépteket hallottam meg. Lefagytam, tovább hegyeztem a fülemet, hogy valóban valaki közeledik, vagy csak én voltam ilyen béna, de a sejtésem beigazolódott. A közelben egy jó nagy adag hordalék mögé vetettem magam, ám pont mielőtt célba érhettem volna a bokám megcsúszott a hordalékon, ezzel pedig nyilvánvaló tettem az ellenségemnek, hogy a teremben tartózkodok.