A jégkirálynő (Átírás alatt)

Elveszve...

Azóta, hogy Nát kiállt értem a haverjaival szemben, és mi majdnem ki lettünk rúgva az iskolából, kerek egy hét telt el. Azóta pedig úgy érzem, hogy egy teljesen más emberré nőtem ki magam. Nát mindig ott van mellettem, hogy felvidítson, hogy kiálljon mellettem. Csak gondoskodik rólam, nem számít milyen áldozat árán. Nem rohant el, amikor a kezemet minden reggel és este rendbe rakja. Sőt, most valahogy még a sebeim is gyorsabban gyógyulnak. Amikor megérinti a bőrömet, egyfajta a különös bizsergés fut végig rajtam, a fejem búbjától a lábujjaimig. Ehhez hasonló érzéssel ezelőtt sosem találkoztam. Akkor érzem jól magam, ha meg tudom nevetettni, vagy ő engem. Ha jön a német idézeteivel, vagy ha csak arra leszek figyelmes, hogy huzamosabb ideig néz engem, teljesen megfeledkezve mindenről. Ez pedig rendszerint engem teljesen zavarba hoz. Akárcsak most is. Kint vagyunk az árvaháznál, mi lányok éppen falidíszeket csinálunk, a fiúk pedig rendszerint fúrnak, vagy kalapálnak valamit. Ekkor már jó ideje magamon éreztem Nát tekintetét.

- Fekete, hagyd már ezt abba, így nem tudok koncentrálni. - mondtam hátra fordulva hozzá, mire ő csak nevetve a fekete tincsei közé túrt.

- Csak nem zavarban vagy Doló? - kacsintott rám, mire én csak játékosan kiöltöttem rá a nyelvemet. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy azóta is ezen az idétlen becenéven szólít.

- Teljesen odáig van érted. - bökött oldalba Valéria, mire én azonnal tagadóan megráztam a fejemet.

- Nem, egyszerűen csak szemtelen és imádja mások agyát húzni. - mondtam.

- Hé, én ismerem a bátyámat! Ha én azt mondom, hogy beléd zúgott, akkor az úgyis van. - kérte ki magának Val, én pedig óvatosan Nát felé pillantottam, aki éppen akkor vett fel egy elektromos kézifúrót. Egy másodperc erejéig találkozott a tekintetünk, de azonnal el is kaptam, és folytattam tovább a falidísz összeszerelését.

Valériával és Tonival is nagyon jó viszonyom lett. Toni nem is akkora seggfej, mint amilyennek azt tette magát. Látszik, hogy nagyon is törődik a barátjával Náttal. Toni szintén „árva" gyerek akárcsak én. Az anyja még kiskorában elment egy nála jóval fiatalabb férfival, és otthon hagyta Tonit az alkoholista apjával. Így nem csoda, hogy minden idejét Nátéknál töltötte, a szülei olyanok mintha az ő szülei is lennének, és nem hiába tartja számon egymást a két fiú, mint testvért. Valéria egy életvidám lány, aki egyszerűen csak beragyogja a napodat, egy kedves megjegyzéssel, arról nem is beszélve, hogy ott segít, ahol csak tud! Azzal, hogy Nát kivonta magát a verekedéssel a nagyszájúak bűvköréből, mi négyen egyfajta szövetséget kötöttünk, amit bár szavak nélkül tettünk, a cselekedeteinkből azonnal látszik, hogy tűzbe tennénk egymásért a kezünket. Valériával annyi csajos dologról beszélgetünk, amiben már majdnem négy éve nem volt részem, és bevallom őszintén, hogy hiányzott. Hiányzott, hogy legyen egy barátnőm, akivel önfeledten csacsoghatunk. Luca óta nem volt ilyen személy az életemben, mostanáig. Tonival szinte már egy közös hagyomány a reggeli napfelkelte megnézése. Van, hogy egymáshoz sem szólunk, csak ülünk és bámuljuk a gyönyörű eget, mégis tudjuk, hogy ott vagyunk egymásnak, számíthatunk a másikra. Na és Nát? Ő az a személy, akinek azt köszönhetem, hogy lassan kezdek ismét ember lenni. Néha még vannak kételyeim. Talán csak ők is ki akarnak játszani, mint anno Lucáék. Talán ez nem is valós, és jobb lenne elengedni őket. De aztán mikor az étkezéseknél körbe üljük a nagyablak alatti asztalt, és annyira nevetünk, hogy az étkező falai tőlünk zengenek, Nát pedig csak lazán átkarolja a vállam, Val kedvesen rám mosolyog, Toni pedig rám kacsint, minden kételyem szerte foszlik. El sem hiszem, hogy olyan sok idő után, hogy nem volt senkim, még saját magam sem voltam ott önmagamnak, most kaptam három embert is, akikre őszintén és bármikor számíthatok.

Egyszer csak felém szaladt egy szervező a telefonommal, ugyanis mindig le kell őket adnunk, hogy ne vonja el a figyelmünket a munkáról, vagy esetleg baleset érje a készülékeinket.

- Osváth kisasszony, már harmadjára csörög a telefonja! - nyomja mérgesen a kezembe az iPhone-omat egy férfi, majd ott is hagy. Nem hazudott, a híváslistámban ugyanis háromszor szerepelt egymás után, ugyan az a telefonszám. Mi a fene lehet ez? - gondoltam, mivel szerintem nem kell bemutatnom, hogy konkrétan senkivel nem beszélek. Időm sem volt gondolkozni, mert negyedjére is megszólalt a csengőhangom, az a bizonyos telefonszám pedig ott villogott. Rányomtam a felvevésre.

- Igen tessék, itt Osváth Kéla, kivel beszélek? - szóltam bele illedelmesen. Jaj, csak remélem, nem az anyám csinált valami hatalmas idiótaságot. Már volt rá példa, hogy azért hívtak fel a szalonból, mert anyám részegen összeveszett a vevőkkel, és most még szépen fogalmaztam. Nincs kedvem megint utána takarítani, és nem is fogok.

- Szervusz Kéla! - hallottam meg a vonal másik végéről egy mély hangot. Egy hangot, amit több mint hét éve nem hallottam. Úgy éreztem teljesen elveszek, elnyel egy fekete örvény. A térdeim hirtelen megrogytak, a kezemben tartott telefon málhás súlynak bizonyult, és kicsúszott a kezemből, egyenesen a földre hatalmasat koppanva. A gyomrom szerintem egy gomb nagyságára zsugorodott össze, a szívem hirtelen kihagyott pár ütemet, aztán a torkomban dobogott tovább. A szemeim azonnal megteltek könnyel, és bár volt vagy 32 fok, azt éreztem, hogy menthetetlenül fázom. Szédülni kezdtem, forgott velem az egész mindenség.

- Hé, Kéla, minden oké? - lépett mellém Val, én viszont képtelen voltam rá, hogy hangot adjak ki a torkomból. Ha akartam volna se sikerült, mert úgy éreztem akkor ott magam, mint egy néma kacsa. - Kéla, holt sápadt vagy! - hüledezett Valéria, a szavai viszont olyanok voltak, mintha víz alól beszélt volna hozzám. - A francba már, légyszi mondj valamit! - esett már kétségbe, én viszont csak álltam ott, és a könnyeim, amik eddig csak a szememet borították, most már patakokban folytak végig az arcomon. - Összetört a telefonod! - vette fel a földről a készüléket. Óvatosan a kezében tartott ripityára törött telefonra néztem. A telefonra, aminek a hangszórójából még valaki másnak a hangját hallottam. Aminek a kijelzőjén annak az embernek a telefonszáma csörgött, aki egykor a világom volt.

- Mi a baj? - jött oda Nát is, aki óvatosan a vállamra rakta a kezét, de én megrázkódtam alatta, ő pedig azonnal el is vette onnan. - Doló, mi történt? - állt elém, fürkészve nézte a hulla sápadt könnyáztatta arcomat.

- Semmi... - suttogtam nagy nehezen.

- A semminél azért több, ha így állsz itt előttem. Kérlek, mond el nekünk. - kérlelt tovább. Meg akarta fogni a kezemet, de én csak ijedten elrántottam. Nát arcán pedig átsuhant egyfajta félelemmel vegyült sötétség. - Te nem vagy jól, visszakísérlek a szállásra. - mondta.

- Nem! Nem akarom... - a szám remegett miközben ezeket a szavakat kimondtam.

- Gyerekek, mi folyik itt? - lépett mellénk Lékai tanárnő. - Kéla, mi a baj? Nem érzed jól magad?

- Nem, nem igazán. - motyogtam.

- Szóljunk az orvosnak? - kérdezte, de én csak nemlegesen megráztam a fejemet. - Akkor visszamennél a szállásra? - most pedig csak bólintottam.

- Elkísérem! - mondta Nát egyből.

- Nem kell! Egyedül is boldogulok. - akadályoztam meg egyből Nátániel tervét. Nem akarok senkivel sem beszélni. Úgy érzem, hogy fuldokolok, nem kapok levegőt. Egyre több ember gyűlik körém és egyre több szempár szegeződik rám, pedig én csak egyedül akarok lenni! Ne érjenek, ne szóljanak hozzám.

- Doló, kérlek! - pillantott rám szánakozva Fekete.

- Nem! - kiáltottam rá hangosan, ő pedig csak olyan arcot vágott, mintha felképelték volna. Hitetlenkedve bámult rám, és ha eddig nem tudtam vele elhitetni, hogy nincs semmi bajom, ezek után meg aztán végképp nem leszek erre képes.

- Jól van Kéla, nyugodj meg! Szólok egy szervezőnek, aki elvisz kocsival. A szálláson ott maradt Gerendás tanár úr és Ceglédi tanárnő. Nekik mindenképp szólj, amint odaértél. - mondta komoran, én pedig mint valami szavahihető ártatlan kutya bólogattam. - Menj a kapuhoz addig. - nem kellett kétszer mondani, azonnal elindultam. Nem néztem hátra, pedig tudtam, hogy ott áll Nát és teljesen ledöbbenve néz utánam, Val pedig még mindig a kezei között tartja az összetört mobilomat, és aggódva követi a lépéseimet. A kocsi mellém gurult, én pedig mint valami élettelen lény beültem a hátsó ülésre. Legbelül pedig ordítottam, sikítottam és zokogtam. Semmi másra nem vágytam, csakhogy végre egyedül legyek, egyedül kellett lennem!