A jégkirálynő (Átírás alatt)

Minden, amiről valaha álmodtam

Arra ébredtem, hogy megállt alattam a kellemes, búgó, zümmögő hang, ami eddig a békés alvásomat segítette. Azonnal felkaptam a fejemet, ahogy meghallottam, hogy Nát a kocsikulccsal csörög. Arcára széles mosoly ült ki.

- Jó reggelt csipkerózsika! – hajolt felém és egy lágy puszit nyomott a homlokomra, amitől azonnal zsibbadni kezdtem. – Ne haragudj, hogy megzavartam az álmodat, de úgy gondoltam, most már ideje lenne ennünk valamit. – és valóban, ahogy Nát kiejtette az enni szót a száján, a hasam megkordult, amin jót nevetett.

- Mennyi az idő? – kérdeztem, miközben az elgémberedett nyakamon próbáltam segíteni.

- Már délután van. – felelte, mire nekem leszakadt az állam a helyéről. Hitetlenkedve nyúltam a telefonom után, hogy meggyőződjek róla és valóban.

- És te hagytál engem ilyen sokáig aludni? – hüledeztem. Azért jöttünk el, hogy megbeszéljük kettőnk dolgát, erre én átalszom az egész napot!

- Teljesen kiájultál, nem volt szívem felkelteni téged, ráadásul miért tettem volna? – vonta meg a vállát. – Pontosan úgy festettél, mint akinek szüksége van alvásra.

- Mondjuk azért, hogy beszéljünk, tudod, amiért alapból útnak indultunk! – dörzsöltem az arcomat.

- Semmi nem gátol minket abban, hogy beszéljünk, Doló. – szólt kedvesen, miközben elemelte a kezemet az arcomtól. – Fogunk is. Aludtál, mert fáradt voltál, nincs ezzel semmi baj. Ráadásul tetszett, hogy nézhetlek alvás közben. Régen volt már, hogy ezt megtehettem. – magyarázta.

- Először is, ez eléggé ijesztően hangzik, - ettől csak még szélesebb lett a vigyora – másodszor, legközelebb ne hagyd, hogy átaludjam a napot, pláne akkor ne, ha fontos dolgunk van! – zsörtölődtem tovább.

- Most akkor eszünk, vagy nem? – fújtatott Nát.

- Igen! – jelentettem ki határozottan, azzal kipattantam az autóból. Körbe pislogtam. Egyáltalán nem volt ismerős a környék, egy hatalmas étterem parkolójóban álltam, ahová semmi sem magyarul volt kiírva. – Tulajdonképpen hol a francban vagyunk? – meredtem rá Nátra, aki az autónak támaszkodva figyelt engem.

- Nos, mivel olyan szépen aludtál, inkább vezettem, addig is agyaltam és gondolkodtam, hogy majd miket mondok neked és a térkép szerint, - pillantott a telefonjára – eljutottunk egészen Kapfenbergig. – nos, ha az előbb hittem azt, hogy leszakad az állam a csodálkozástól, akkor tévedtem. Ugyanis ez most történt meg.

- Te elvezettél Ausztriába?! – a sokktól szinte ködösen láttam.

- Nos, igen. Valamerre el kellett indulni és gondoltam majd eszünk itt egy jót. – vonta meg a vállát totál lazán, mintha nem éppen egy másik országban tartózkodnánk.

- És úgy ítélted meg, hogy Ausztria lesz erre a tökéletes választás? Kapfenberg? – emelt fel a hangomat, ami visszacsattant a hatalmas parkolóban.

- Elmehettünk volna Pécsre is, az nagyjából egy órával lett volna kevesebb, akkor már nem mindegy? – fonta össze a mellkasán a karjait. – Eszünk, aztán megyünk haza.

- De én nem is tudok németül. – puffogtam tovább. Nát erre elvigyorodott, átkarolt és a bejárat felé terelgetett.

- Még szerencse, hogy én igen. – kacsintott rám. Én pedig ekkor realizáltam, hogy egy szerencsétlen fekete leggingset viselek, Nát egyik pólójával, ami a combom közepét veri, a hajam egymerő kóc, az arcom pedig teljesen meggyötört a másnaposságtól. Megtorpantam, mire Nát is megállt mellettem. – Mi a baj? – vonta fel a szemöldökét.