A jégkirálynő (Átírás alatt)

A jégkirálynő

Osváth Kéla szemszöge:

Eljött. Itt van és le se veszi rólam azokat az óceánkék szemeit. A levegő alig áramlott végig a tüdőmön, ahogy a kocsonyához hasonlító lábaimmal felálltam a székből és Sam mellé támolyogtam a korláthoz, aki azonnal védelmezően karolt át. Nát szeme élesen villant a mozdulatra, de Sam nem engedett el, szorosan tartott, amiért igencsak hálás voltam, mert jelenleg nem voltam holtbiztos benne, hogy a lábaim nem-e csuklanának össze. Nát még mindig nem mozdult. Földbe gyökerezett lábbakkal állt az erkély alatt és némán könyörgött a tekintetével. Nekem. Számítottam rá, hogy el fog jönni hozzám, hogy beszélni akar majd a tegnapi napról, csak nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Ilyen korán.

Az előbbi minimális jókedvem egy szempillantás alatt lett tova. Egész éjszaka azon kattogtam, mit is kéne tennem, ha elérkezik ez a pillanat. Nem álltam rá készen megtenni, pedig tudtam, mi lenne a helyes. Nem az én érdekemben, oh nem. Arról, hogy nekem mi a jó, már réges-rég letettem, annak ellenére, hogy már nem voltam egyedül, hogy már van mit, kiket veszítenem. Engem csakis az ő jólétük érdekel. Bármit megteszek, bármit feláldozok őrértük. Bármit megtennék Nátért. Idegtépő volt, ahogy végig futtattam magamban minden gondolatot, minden történést egészen addig, amíg a helyére nem kerültek bennem a dolgok.

- Éli? – súgta Sam a fülembe.

- Menjetek be kérlek. – feleltem rekedten, miközben én sem vettem le a tekintetemet Nátról, egy pillanatra sem.

- Biztos? – kérdezte Zoé tétován mögülem.

Nem fordultam meg, hogy válaszoljak, csak bólintottam. Sam óvatosan fejtette le rólam a karját és addig nem lépett hátra, amíg a lábaimat erősen meg nem feszítettem, hogy állva maradjanak. Némán intett a többieknek, hogy menjenek be, ekkor azonban egy autó fékezett le éles csikorgással a ház előtt. Toni és Valéria villámgyorsan pattantak ki a járműből és vetették magukat a még mindig szoborként ácsorgó Nát felé, ő azonban nem fordult feléjük, még csak meg sem rezzent az autó éles hangjától. Mintha már várta volna őket.

- Időben jöttünk? – pislogott felfelé Val, miközben próbálta kifújni magát a futástól. Valószínűleg lóhalálba jöttek ide.

- Olyasmi. – felelte kedvetlenül Bence. – Gyertek be. – mutatott a bejárat felé. Toni kérdőn vonta fel a tekintetét és meredt rám és a mozdulatlan barátjára.

- Kéla? – egyfajta megerősítésre várt. Ismét csak egy bólintásra voltam képes, mert minden más erőmet felmésztette az, hogy felkészüljek erre a beszélgetésre Náttal. Leszegett fejjel a bejárat felé somfordáltak, ahogy a mögöttem lévők is bementek és becsukták maguk után a teraszajtót.

Akkor mi büdös a faszért vagy még itt?! Minimálisan rezzentem csak össze az emléktől, ahogy Nát a képembe vágta ezeket a szavakat. Az ő tekintetét azonban nem kerülte el a rándulásom, ugyanis most először megmozdult és közelebb lépett az erkély felé. Mintha képes lenne egy ugrással mellettem teremni és átkarolni, megnyugtatni a gyötrő testemet és lelkemet. Nem is a szavak voltak azok, amik így megsebzettek, amik így megtörtek, hanem az, ahogyan a szavakat mondta, ahogy mindeközben rám nézett. Az az élettel, nyers és zabolázatlan dühtől izzó tekintete volt az, amiben már nem láttam azt a fiút, akibe én menthetetlenül beleszerettem. Volt lehetőségem megismerni az oldalait, a jó és a rossz vonásait, azt, hogy miként kezeli az érzéseit és az indulatait és én mindennel együtt imádom őt. Ez sosem volt kétség, azután sem, amit szeptember első hetében tett, amikor fény derült Val és Toni kapcsolatára, pedig akkor is közel állt ahhoz az emberhez, akivé tegnap este vetkőzte magát. Megvártam, amíg teljességgel megbizonyosodtam róla, hogy a többiek hallótávolságon kívül vannak, csak azután szólaltam meg.