A jégkirálynő (Átírás alatt)

A szombati ebéd

Fekete Nát szemszöge:

Az oroszlán barlangjába tartunk, ez kétségtelen. Mindent megadnék, ha most nem kellene itt lennünk, ha nem kellene ezt az előreláthatólag borzasztóan kínos ebédet lefolytatnunk. Fogalmam sincs, miben mesterkedik az apám, de a hideg borsódzik a hátamon a gondolatra, hogy milyen játszmákat akar ma játszani. Mind idegesek vagyunk, krétafehérek és a veríték nedves csillogást von a homlokunkra, pedig szeptember közepén már nincs annyira meleg... Kéla erősen szorongatja a kezemet és próbál minden egyes lélegzetvételével erőt önteni belém, átadni a kitartását és a határozottságát. Azt a kezét fogom, amin a már gyógyuló félben lévő tetoválás díszeleg. Harcos, az én harcosom. Rám pillant. Smaragd tekintete lyukat éget a testembe. Nem kell megszólalni ahhoz, hogy tudjam, mit akar mondani nekem, a szemei elárulják. Itt vagyok, veled vagyok. Belőlem erőt meríthetsz, rám támaszkodhatsz! Nekem sem kell megszólalnom ahhoz, hogy tudja, mit akarok átadni neki, azt, hogy mennyire szeretem őt, ugyanis a vonásai egy pillanat alatt lettek lágyabbak, az arcát pedig halvány pirosság színezte, amitől még gyönyörűbb lett.

A kapun belépve csak pár lépést kellett megtennünk a kerten át, ami az egész házat körbe vette, hogy beléphessünk a lakásba. Mivel az időjárás ilyenkor már igencsak kiszámíthatatlan volt, így anya bentre tervezte az összejövetelt, nehogy a hirtelen jövő eső miatt kelljen menekülnünk. Mielőtt kitártam volna a bejáratiajtót még egyszer körbe néztem mindenkin, még egyszer némán biztosítottam arról őket, hogy a fennhatóságom alatt fogok tartani mindent és ha kell, bármire képes vagyok. Értük tényleg az vagyok. Egyedül csak Doló látta, hogy megremeg a kezem a kilincsen, egyedül csak ő érezte, hogy mennyire be vagyok szarva. Az utolsó ilyen nagy családi vacsoránk, amikor nem volt különösebb oka annak, hogy összejöjjünk akkor volt, amikor Krisztián és Lola még együtt voltak, a terhesség bejelentése előtt pár nappal. A fojtogató emlékek elöntötték a tudatomat. Krisz ragyogó zöld tekintete, ahogy Lolát és Valt nézte, amint együtt csacsognak valami lányos dologról, anya és apa örömteli, lágy vonásai, ahogy büszkén végig néztek rajtunk, a meghitt, szeretetteljes családon. A nagypapám mély és dörmögő hangja, ahogy Brúnóval barkácsoltak a ház sarkában, illetve a nagynéném és a nagymamám nevetése az étkezőből. Hiába, ez már soha nem lesz olyan, soha semmi nem lesz már olyan, mint akkor. Ezért nem is értem, apámnak honnan jött ez az elvetemült ötlet, ráadásul az, hogy jöjjenek el a barátaim is... Az egész irtózatosan feszélyező volt.

- Megjöttek! – hallottam meg Brúnó harsány hangját, ahogy kinyitottam az ajtót, majd a csattanó lépteit. Még szinte be se léptünk, amikor felénk robogott olyan lendülettel, hogy mind a falra kenődtünk. Néha elfelejtem, hogy már 12 éves is elmúlt és hogy nagy valószínűséggel magasabb lesz, mint én. A széles háta és a markáns tartása is erősen hasonlít Krisztiánéra. – Sziasztok! – nézett végig rajtunk egyesével, ónixszemében a megkönnyebbülés csillant fel. El is felejtettem, hogy ő már egy napja kényszerül apánkkal egy fedél alatt lenni, míg én elvonultam a saját lakásomra és leittam magam. El kellett volna hoznom őt is magunkhoz, nem kellett volna itt hagynom ezzel az emberrel, aki mindig csak kritizálja őt, mert a jegyei nem olyan jók, mint a sportteljesítménye. De Brúnó mindig is az úszásban remekelt, a vízilabdázás a mindene és le merem fogadni, hogy egy nap majd remek játékos lesz, olyan, aki képes megélni belőle. A víz a mindene, ha egyszer medencébe kerül ki sem lehet rángatni onnan.

- Mi a helyzet? – karoltam át és vontam kicsit odébb, hogy a többiek kényelmesen lepakolhassák a cuccaikat.

- Minden rohadt fura. – vette halkabbra a figurát. – Apa próbál anya kedvében járni, segített neki most is az ebéddel és velem sem volt görény. – az ő arca is ugyan olyan volt most, mint nekem tegnap, amikor apám felhívott és úgy hívott el mindannyiunkat az ebédre, mintha minden hétvégén ezt csinálnánk. – Nagyon nem tetszik ez nekem. – fintorgott.