A jégkirálynő (Átírás alatt)

Végtelenség

Osváth Kéla szemszöge:

Hihetetlen, hogy mekkora bunkó! Az egész délutánomat feláldoztam rá, hogy őt keressem, aztán mikor megtaláltam meg beköptem saját magam, csak hogy őt menthessem. A hála pedig az volt, hogy még ő háborodott fel, azzal a címszóval, hogy minek avatkozom bele a dolgaiba. A szó szoros értelmében remegek az idegtől. Ez volt az első vitánk, azóta, hogy összejöttünk és nem tudom, hogy kéne hozzá viszonyulnom, mert itt nem én voltam, aki elrontotta.

- Náttal mi a helyzet? - pillantott fel rám Toni a telefonjából, amikor beléptem a házba.

- Remélem felfordul! - vakkantottam mogorván, majd a fürdő felé vettem az irányt, kezemben a törülközőmmel.

- Hé, mi történt? Összevesztetek? - szólt utánam Valéria.

- Igen, kissé. A bátyád egy barom. Többet nem húzom ki a szarból, az is biztos. - azzal belibbentem a fürdőbe és magamra csuktam az ajtót.

A szokottnál kicsit tovább fürödtem, csak folyattam magamra a jó langyos vizet. A mai hőségben órákon át való keresgélés, megállás nélküli aggódás és stresszelés konkrétan kiszipolyozta belőlem az összes víztartalékomat, ezért a zuhany alatt állni hosszú percekig egy igazi felüdülés volt. A hajamat is jó alaposan megmostam, kimostam belőle a kosz és az izzadságot, amit ez a kemény nap okozott. Egy hatalmas gőzzel egyetemben léptem ki a zuhany alól. Egy zsebkendővel letörölgettem a kis tükörről a párát. Mit ne mondjak, elég szarul nézek ki. Hulla fáradt vagyok és látszik is az arcomon, a szemeimben pedig csalódás tükröződik, már megint... Annyiszor láttam már a tekintetemnek ezt az ábráját a tükörben, mindig így nézek ki, ha valakiben csalódnom kell. Több, mint három éve nem kellett így látnom magam, mert nem volt mellettem senki így nem is kellett csalódnom senkiben. Annyira gyűlölőm ezt az érzést... A súly lassan kúszik fel a lábaimtól és rátelepszik a mellkasomra. Úgy érzem, hogy alig kapok levegőt, mintha valaki ülne a tüdőmön és eközben a torkomat szorongatná. A szemeimet elönti a köd, lassan már szédülni kezdek. Meg kell kapaszkodnom a csapban, hogy ne essek össze. Görcsösen szorítom, mintha az életem múlna rajta. Annyiszor eljátszottam már ezt a múltban, a pánikroham egészen addig uralkodott el rajtam, amíg a pengémért nem nyúltam és vájtam egy mély csíkot a kezembe. Rengetegszer próbáltam meg nem ezt a kiutat keresni. Elmulasztani mással a pánikot és a felelmet. Elmentem futni, összetörtem vagy széttéptem valamit, vagy csak üvöltöztem, csináltam magamnak valami förmedvény nyugtató teát, de egyik sem vált be, csak az önbántalmazás. Az ujjaim teljesen elfehéredtek az erős szorítás miatt, már szinte beleolvadtak a fehér mosdókagylóba. Ekkor viszont egy kopogást hallottam meg az ajtón.

- Doló? - akkorát sóhajtottam, hogy azt hittem kiszakad a tüdőm. Erősen behunytam a szemem, vártam, hátha meggondolja magát és ma már nem akar szóba állni velem. Nincs kedvem beszélgetni vele, nem akarom hallani mennyire sajnálja, amiért bunkó volt, mikor mind a ketten tudjuk, hogy nem sajnálja és legközelebb ugyan úgy megteszi. - Tudom, hogy ott vagy bent. Bemehetek? - kérdezte.

- Egy szál törülközőben vagyok. - feleltem komoran. Ő viszont mintha semmit nem hallott volna abból, amit mondtam, lazán besétált a fürdőszobába. - Süket vagy? - vakkantottam oda, miközben még mindig a csap szélét támasztottam.

- Szeretnék veled beszélni. - jelentette ki, mintha én nem tudnám.

- Igen, sejtettem. De ez nem várhatott volna addig, amíg magamra aggatok néhány ruhát? - fordultam felé fújtatva. - Vagy holnap reggelig? Bevallom őszintén Fekete, a mai megnyilvánulásod után, rohadtul nincs kedvem hozzád. Így is eléggé elcseszted a napomat, nem akarok még este is veled foglalkozni és azzal, hogy mekkora barom vagy. - magyarázom dühösen.