A jégkirálynő (Átírás alatt)

Szétzúzott

Valószínűleg órákra kiüthettem magam, ugyanis mikor ismét kinyílt a szemem, már a hold fénye világította meg a szobámat. Erősen kellett koncentrálnom, hogy kivegyem az alakokat és magamat a sötétben. Egy szuszogó hang közvetlen a fülem mellől szólt. Odakaptam a tekintetemet, mire Valéria meggyötört arcát véltem felfedezni. Az utcai ruhájában feküdt mellettem, csokoládébarna haja szétterült a párnákon, és jutott belőle az arcába is. Az édes cseresznye illata az orromba kúszott. Óvatosan felé nyúltam és kisöpörtem a hullámos tincseit az arcából. Ekkor realizáltam, hogy a másik kezemet görcsösen szorítja magához.

Gondolom mindenkire a frászt hoztam a pánikrohamommal, ami igencsak hasonlított ahhoz, amit a táborban éltem át, amikor Lénárd először felhívott. Nát akkor utánam rohant és megmentett attól, hogy egy olyan ember miatt tegyek kárt magamban, aki azt sem érdemli meg, hogy a nevét kiejtsem a számon. Nát megvédett, mellettem állt és tudta, hogyan kezeljen engem. Nem rettent meg, ahogy magzatpózba kuporodva talált meg, a kezemben egy ocsortány pengével. Jégkirálynő. Ő nem kezelt engem másképp, amikor meglátta a teljes lényemet, a teljes valómat, ami akkor tör elő, ha minden érzés szétfeszít, ha nem vagyok képes tovább elviselni a bennem lüktető zakatolást. Én pedig ellöktem őt, szünetet kértem tőle, mert megrettentem, ahogy akkor rám nézett, ahogy minden szerelem kihunyt belőle és csak az üres, dühöngő harag maradt benne.

Talán esélyt kellett volna adnom neki, talán mellette kellett volna maradnom és nem ellöknöm őt magam mellől. A jégkirálynő. Végtére is nem kellene, hogy ilyen rosszul essen a szó, pláne nem az ő szájából. Akkor, amikor ezt a nevet adta nekem, két évvel ezelőtt nem érdekelt. Úgy voltam vele, hogy ez a név legalább tükrözi azt, ami és aki valójában vagyok és lenni akarok. A név egyfajta védelmet biztosított nekem attól, hogy újra meg kelljen nyílnom az emberek előtt és beengedni bármiféle bizalmat az életembe. De ahogy Náttal kitakarítottuk azt az átkozott öltözőt észrevettem benne valamit, egyfajta csillogást, amit korábban sosem láttam, és ami teljesen elvarázsolt. Magamat láttam abban a csillogásban, hogy talán én is ilyen vagyok, a jégkirálynő, aki az álarca mögött valójában nem is az, aki. Aztán lekezelte a sebeimet, azokat az undorító vágásokat az alkaromon, amik még mindig rózsaszínben csúcsosodnak ki a bőrömből, mert olyan mélyek lettek, hogy kelleni fog idő, amíg véglegesen behegednek. Nem lépett hátra, annak ellenére sem, hogy úgy estem neki, mint egy vadmacska, ő addig próbálkozott, amíg meg nem engedtem, hogy bekötözze az átkozott sebeimet. Nem nézett rám szánakozva. Az első ember volt, aki azonnal észbe kapott, ha mégis így tett volna és nem azért segített, mert egy megtört kismadár voltam. Hanem mert ő is meglátott bennem akkor valamiféle csillanást, aminek nem tudott ellen állni, és a kettőnk ragyogása végleg összeforrt azon az estén, amikor képes volt miattam a földön aludni.

Képtelen voltam nem felnyögni a fájdalomtól, ami keresztülhasított rajtam. A szívemre kellett volna hallgatnom, nem kellett volna összetörnöm Nátot, küzdenem kellett volna azért, hogy ossza meg velem a belső sötétségét, ami üldözi őt. Ki kellett volna tartanom, ahogy ő tette nálam, harcolnom kellett volna, ahogy ő is harcolt értem és a bennem élő démonokkal. Én pedig az első akadálynál megfutamodtam, a könnyebbik utat választottam. A távolság pedig, ami most kettőnk között húzódik teljesen felőröl. Engem és őt is. Én tettem ezt magunkkal. De az, ahogy tegnap rám nézett... Az nem ő volt, nem az a fiú, akinek oda adtam a szívemet, akinek hagytam, hogy a fellegekbe repítse a testemet, akinek minden nap elmondtam, hogy mennyire szeretem és ő viszont mondta. A jégkirálynő. Igaza van, az vagyok, mindig is az voltam és az is maradok. Akármi is lesz a jövőben, akkor is az maradok, mert a múlt mocskait nem tudom lemosni magamról, azt, hogy miket tettem magammal és másokkal, hogy miket éltem át... A név mindig egyfajta bélyegként lesz benne a húsomban. Az ajkamat harapdálva próbáltam visszafogni a sírásomat és nem felkelteni a mellettem őrködő angyalt. A tudat azonban keresztül ette magát rajtam, hogy most nem ebben az ágyban kellene feküdnöm, hanem Nát házában, a házban, ami annyi boldogságot hozott kettőnknek ilyen rövid idő alatt. Az ő karjaiban kellene aludnom, miközben mélyen letüdőzöm a szélcsókolta homokos tengerpart illatát.