A jégkirálynő (Átírás alatt)

Áldás és átok

Osváth Kéla szemszöge: 

Először a sírás fojtogatott. Majdnem hagytam, hogy megint lerántson az agónia, az, ahogy Nát ott hagyott egy újabb kés volt a hátamba. Aztán dühös lettem. Éreztem, ahogy a vénáimat átissza, akár a méreg, eláraszt. Lassan már rá sem ismerek, az a sötét valami, ami eszi a lelkét elveszi tőlem, elveszi őt saját magától. Az az egy hónap, amit együtt töltöttünk csak a vihar előtti csend lett volna? Kezdettől így volt megírva? Mind a kettőnket körbe ölel a múlt mocska, egyikünk sem őszinte a másikkal, elhallgatunk dolgokat, lenyomunk mélyre érzéseket, amik aztán teljesen tönkre tesznek minket. A haragom Nát felé irányult, amiért hagyta legyűrni magát, amiért nem harcolt eléggé és még most is csak a felszínen lebeg. Haragszom, amiért nem képes mélyebbre ásni! És haragszom magamra, amiért nem tudom, hogyan segítsek neki. Azt hittem, hogy a szünet majd kicsit kibillenti, hogy majd elgondolkodik azon, ami emészti őt, de nem. Csak rosszabb lett.

Szeretem őt. Teljes, mocskos szívemmel. Talán én tettem ezt vele? Mielőtt közünk lett volna egymáshoz nem így viselkedett, igaz akkor csak az álarcot láthattam. De még akkor is valahogy boldogabbnak tűnt, mellettem pedig folyamatosan érik a csapások. Mindig valami olyan akadályba ütközünk, amit nem tudunk leküzdeni. Egyszerűen csak elsiklunk felette, csak bekötjük a sebet, de nem kezeljük. Nát is pontosan ezt teszi most magával. Mégsem vagyok képes felróni ezt neki, mivel én is ugyan ezt teszem. Mindenem az övé. A szívem, a lelkem, a testem. Viszont, ha rajtam múlik, soha nem fogja megtudni, mi történt már majdnem négy évvel ezelőtt azon az éjszakán... Amikor minden darabjaira hullott, amikor az önbecsülésem utolsó morzsája is odaveszett. Tulajdonképpen, ha Luca nem teszi azt, amit, sem lettem volna már menthető. Lényegtelen volt, hogy ő mit híresztelt rólam. Az a Kéla meghalt akkor este és soha többé nem fog visszatérni.

Fogalmam sincs, mit kellene tennem Náttal kapcsolatban. Tudom, hogy valami mélységesen sötét ül a lelkén és fáj őt így látnom. Nem hajlandó tenni ellene semmit, egyszerűen csak úszik ebben a fekete mocsokban. Az elején annyit harcolt értem! Nem volt olyan, amivel elrettenthettem volna. Sem a gennyes vágások, sem a pánikrohamaim, vagy a borzalmas személyiségem. Nem adta fel, kettőnk helyett is menetelt előre. Most mégis úgy tűnik, nem akar már tovább harcolni értem, kettőnkért. Talán nekem kellene? Nekem kellene előre menetelnem kettőnk helyett is? De azzal ő nem dolgozná fel a traumáját, ugyan ott lennénk, ahol a part szakad. Esküszöm, hogy már nem sokáig fogom bírni ezt a különlétet. Nem fogom tudni sokáig elviselni, hogy ilyen ellenszenvvel legyen az irányomba. Ma azt hittem meg fog csókolni. Itt a folyosón, mikor próbán kellene lennünk azt hittem, hogy majd megcsókol, úgy, hogy még a nevemet is elfelejtem, azt, hogy ki voltam és vagyok. Csak az ő nevére akartam emlékezni. Aztán eszembe jutott, miért is tatunk szünetet.

Ő nem tudja, hogy azon a szombati délutánon, mikor úgy villant a tekintete rám, mintha egy szörnyet látott volna... Valójában azt látott. És ez az, amit képtelen vagyok elengedni. Nem tudja, ki voltam a múltban, mit tettek velem azon az estén és ha tudná... Ha tudná, sosem nézne rám úgy, mint korábban, szerelmesen. Soha többé nem ejtené ki a nevemet úgy, mintha egy égi zene lenne. Nem hangoztatná többé, hogy milyen csodálatos vagyok, tökéletes, hogy mennyire szeret engem... A tetoválásom is értelmét vesztené. Soha többé nem érne úgy hozzám, ha tudná, mit tettek a testemmel, micsoda fertő öleli a bőrömet. A hányinger ismét fojtogatni kezdte a torkomat és a könnyek némán csorogtak le az arcomon. Szóval mégiscsak az agónia nyert. Az ajtó ekkor kivágódott és diákok kezdtek özönleni kifelé. Szerencsére belesimultam a sarok árnyékába, nem tűnt fel senkinek, hogy ott hullajtom a könnyeimet. Egy embert kivéve.

- Elment? – kérdezte Sam, ahogy lecsúszott mellém a földre, a fejét pedig neki vetette a falnak. Odanyújtott nekem egy zsebkendőt, amit kérdés nélkül elfogadtam. Letöröltem a könnyeimet, majd kifújtam az orromat. Csak utána válaszoltam.