Fekete Nát szemszöge:
Úgy éreztem, hogy azonnal szétesem. A buszra felszállva kértem egy jegyet, majd lehuppantam az első üres helyre. Úgy éreztem, mintha magamnál se lennék. Zsongott a fejem, égetett a nap, ami a busz koszos üvegén át szűrődött be. Semmi más vágyam nem volt, csak hogy mihamarabb a föld alá kerülhessek. Egyedül, a sötétségbe. El akartam tűnni minden és mindenki elől. Kéla letört arca lebegett előttem, a könnyes mélyzöld szemei, és a remegő kezei, amit a tarkómra csúsztatott mikor megcsókoltam. Kevés vagyok neki, kevés volt amit adtam. A düh marta a torkomat, legszívesebben csak üvöltöttem volna. Mindenemet hátrahagytam, csak hogy ő velem legyen. Elcsesztem, tudnom kellett volna, hogy a lángoló vörös fürtjei valójában tényleg egy hatalmas tűzrakás, ami megéget, ha közelebb megyek hozzá. Hogy a szemei valóban smaragdból vannak, amiket ha magammal vinnék, csak én járnék pórul. Mert a kincs nem az enyém. Nem lehet az enyém. Annyira szerettem volna, ha ő meg én... Olyannak láttam őt, amilyennek soha senkit, úgy megnyíltam neki, ahogy még soha senkinek. Valóban szerelmes lettem belé. Ő viszont nem kér ebből. Ösztönösen elzárkózik, ha rájön, hogy valaki komoly érzésekkel közelít felé.
A busz időközben megérkezett a számomra lényeges buszmegállóba. Nagy nehezen vettem rá magam, hogy álljak fel a rozoga székről, és induljak meg az ajtó irányába. A lábaim ólomsúlyúak voltak, alig tudtam megemelni őket. A buszmegállótól nagyjából 5 percre van a táborhely, szóval nem kellett sokat gyalogoljak. Mégis a tábor volt a hely, ahová legkevésbé vágytam. Nem voltam kíváncsi senkire, főleg nem egy halom nyüzsgő diákra nem. Nem akartam hallani, ahogy Toni, Val és még az osztályfőnököm is faggat. Nem érdekel a haverjaim beszólogatásai, hogy eddig tartott a nagy fellángolás köztem és Kéla között. Hogy a jégkirálynőnek túl magas a jégvára, én pedig nem tudtam megmászni. Mert bár már a torony csúcsán voltam, hogy megmentsem a királynőt, ő maga volt az, aki kilökött az ablakon, én pedig fénysebességgel zuhantam a padlóra, és ott voltam, ahonnan indultam. Nem, rosszul fogalmaztam. Sokkal mélyebben vagyok, mint ahonnan indultam.
Komótosan nyomtam le a kapu kilincset, és léptem be a tábor területére. Már elmúlt délután három óra, mindenki megebédelt, illetve voltak akik elmentek sétálni, mivel a mai napra szabadnaposak vagyunk. Egyszer csak Sam sétált felém, mire én megfordultam, és tervezettem, hogy ha kimegyek a kapun, akkor megmenekülök előle, és a kérdései elől. Toni után Sam volt az az ember, akit a barátomnak vallok, annak ellenére, hogy mindennél előbbre való neki az iskolai menőség.
- Hé Nát! Várj! - kiáltott utánam, és azonnal mellettem termett. - Csak azt akartam mondani, hogy baromi jó voltál ma délelőtt. Még soha nem hallottalak így énekelni és gitározni. - veregette meg a hátamat.
- Kösz. - motyogtam rá se nézve.
- Veled meg mi történt? Olyan fal fehér vagy, mint aki szellemet látott. - vizslatott a szemeivel.
- Semmi komoly. - feleltem hanyagul, de természetesen ő ezt kicsit sem vette be.
- Na jó öregem, ismerlek már elég rég óta. Valami történt, amiért te így nézel ki és így is viselkedsz. Mikor kimentél a kapunk, úgy vigyorogtál, mint valami idióta, most meg olyan vagy, mint akiből kiszállt az élet. - mondta. - Egyébként hol van Kéla?
- Valószínűleg még mindig a buszmegállóban áll, a hangszer kölcsönzőtől nem messze. - feleltem monotonon.
- Összebalhéztatok?
- Az úgy enyhe kifejezés lenne. Fogalmazzunk úgy, hogy közte és köztem megfagyott a levegő. A jégkirálynő varázsolt. - mondtam és eszembe jutottak a szavai. "Nekem ez nem megy Nát... Annyira el akarom hinni, de képtelen vagyok rá!"
ESTÁS LEYENDO
A jégkirálynő (Átírás alatt)
Ficción General"Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmetesen...
