El sem hiszem, hogy eljött ez a nap is. Elindulunk haza. Vége az augusztusnak, hétfőtől már kezdődik az iskola, azaz az utolsó évünk. Hihetetlen, hogy már 12.-esek vagyunk. Soha nem érdekelt, hogy melyik évet írjuk, egyszerűen semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy minél hamarabb megszabaduljak a gimnáziumtól, a hülye osztálytársaktól, a tanároktól, akik úgy vélik, a mi generációnk arra született, hogy robot üzemmódban tanuljon megállás nélkül, álljon helyt minden tanórán és értsen mindenhez is. A 11. év baromi kemény volt, idén viszont még jobban bele kell húzzak, ha tényleg le akarok lépni innen. Azt hinnék, hogy a jegyem borzalmasok és tojok az egész tanulásra, de ez nem így van. Ahhoz, hogy tényleg elszabadulhassak itthonról, tudom, hogy tanulnom kell. Ez az egyetlen esélye annak, hogy kimehessen Spanyolországba. De vajon még mindig ezt akarom? Erre vágyom, most, hogy itt van nekem Nát és a többiek? Hiszen, sosem voltam ilyen boldog, tele élettel és reménnyel. Nem hittem, hogy Nát és köztem működhet majd a dolog. Kételkedtem nagyon sokáig, nem benne, hanem magamban. A múlt mindig itt lohol a sarkamban, én pedig akármennyire is vagyok önfeledt, tudom, hogy miken mentem keresztül, miket kellett elviseljek. Mitől váltam én a jégkirálynővé. Ezért akartam elmenekülni itthonról. Nem biztos, hogy egy másik országban jobban élnék, képes lennék túltenni magam, de annak a lánynak, aki augusztus elsején elment a jótékonysági táborba, ez tűnt egyetlen megoldásnak. Elszaladni a múlt, a fájdalmas emlékek elől, kezdeni egy új, teljesen tiszta életet. Úgy gondoltam, hogy annak ellenére, amik történtek, megérdemlem ezt. Az életet Spanyolországban. De ha most oldalra fordítom a fejem és rápillantok a mellettem ülő Nátra, aki nevetve beszélget valamiről Tonival és Vallal, vagy ha hátrapillantok Sam-re és Bencére, akik meg valami videón civakodnak, elszorul a torkom. Őket kaptam a sok évnyi szenvedésért cserébe. Ők a jutalmam. Tartozom valahová, Val a legjobb barátnőm lett, Nát pedig felszabadított. Őrülten szeretem. Új esélyt adott nekem az életre. Megmentett. Nem érdekelte, hogy feláldozza érte a népszerűségét az iskolában, vagy hogy eltanácsolják őt, összeveszik a családjával. Neki csak én számítottam. Egy roncs voltam. Árván, barátok nélkül, meggyalázva. Ezek az emberek mégis befogadtak, annak ellenére, hogy tudták, mit csináltam magammal. Nem ítéltek el egy percig sem. Nem hánytorgatták fel nekem, egyszerűen csak némán a tudtomra adták, hogy rájuk bármikor számíthatok. Arra, amit meg Nát tett értem, nincsenek szavak. Ezek után, hogy gondolhatnék arra, hogy elmeneküljek?
- Minden oké Doló? - pillantott felém Nát hirtelen, mintha csak megérezte volna, hogy valamin agyalok, valami nem hagy szabadulni.
- Igen. - mosolyogtam rá őszintén. A gyönyörű kék tekintete azonnal elfeledtet velem minden rosszat. - Csak gondolkoztam az életemen, születésemtől kezdve idáig. - mondtam.
- És mire jutottál? - vizslatta az arcomat aggódva.
- Arra, hogy még sosem voltam ilyen boldog, mint most veled. Veletek. - feleltem. Azonnal mosoly ült ki az arcára, majd a tarkómra tette kezét, közelebb húzott magához és megcsókolt.
Egyből éreztem, hogy a busz összes tekintete ránk szegeződött. Annyit dolgoztam rajta, hogy láthatatlan legyek, akárcsak egy szellem, senki ne vegyen tudomást rólam, most meg mindenki engem figyel, rólam sutyorognak. Hogy én vajon mit tudhatok, amiért Fekete Nátániel belém lett szerelmes és nem beléjük. Őszintén, ez a kérdés bennem is felmerül, többször. Hiszen mit tettem én, amiért ő engem választott. Százszor menőbb nálam, bár ő is kapott az élettől pofonokat, mégsem tört össze. És itt vagyok én, aki önbántalmazó életet élt eddig, egyedül volt, senkire nem tudott és nem is akart támaszkodni.
- Szeretlek. - súgta a fülembe. Amióta kimondtuk egymásnak ezt a szót, minden nap többször is elmondja nekem. Nem azért, mert ámításba akar ejteni, elhitetni velem a szépet, hogy aztán átverhessen. Nem is azért, mert bizonytalan a kapcsolatunk és bizonygatnia kell. Tudom, hogy szeret. Hihetetlen, de tudom és egy percig sem kételkedem benne. Tudja, hogy 10 éves korom óta senki nem mondta nekem, hogy szeret. Majdnem 8 évig szeretet nélkül éltem. Egy kislányból úgy lettem felnőtt nő, hogy szeretet nem kaptam, Nát pedig ezt próbálja bepótolni, elfeledtetni velem az üres érzetet.
ESTÁS LEYENDO
A jégkirálynő (Átírás alatt)
Ficción General"Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmetesen...
