A jégkirálynő (Átírás alatt)

Du bist eine besondere Schöhnheit!

Fekete Nát szemszöge:

Tudtam, hogy baj van! Egyszerűen, ahogy Kéla rám nézett, a szemében a végtelen összetörtséget láttam, a mérhetetlen fájdalmat. Amikor rám kiáltott a kisírt smaragdzöld szemeivel, olyan élesen villant, amit egyszerűen nem értettem. Reszketett, mintha halálra akarna fagyni. Tennem kellett valamit! Ha most nem avatkozok közbe, akár olyan dolog is történhet vele, amit soha nem fogok megbocsátani. A kocsi pedig akkor hajtott ki a kapun.

- Lékai tanárnő! Kélával kell mennem! – szóltam oda az osztályfőnökömnek.

- Azt mondta, egyedül is boldogulni fog, és vannak tanárok a táborban. – mondta.

- Nem érti, muszáj utána mennem! Nem fog szólni a tanároknak, valami nagy baj van vele, láttam! – akadékoskodtam tovább.

- Mostanság nagyon jóban vagytok. Van ennek bármiféle köze ehhez az esethez? – méregett a nénikém.

- Nem! Csak láttam rajta, hogy teljesen összetört, valamiféle hívást kaphatott, mivel utána lett ilyen állapotban! – kaptam ki a húgom kezéből Kéla széttört mobilját.

- Ez így igaz, én is láttam. – erősítette meg Val a mondanivalómat.

- Biztos semmi komoly, ha nem kért segítséget. – hagyta volna ennyiben Lékai, de én utána szóltam.

- Vagdossa magát! Évek óta. – böktem ki nagy nehezen, mert már nem tudtam mást kitalálni, hogy ő is felfogja a helyzet komolyságát.

- Mi?! – nézett rám Valéria teljesen sokkos állapotban.

- Hogy mondod?! – fordult utánam Lékai.

- 12 éves kora óta csinálja. Nénikém, kérlek! Mennem kell! – néztem rá könyörögve.

- Rendben, szólok valakinek... - dadogta, de Val a szavába vágott.

- Arra nem lesz idő! Nát, könyörgőm fuss! – nézett rám könnyes szemmel a húgom. Azt hiszem benne most tudatosult igazán, mi is forog most kockán. Bólintottam, majd elkezdtem emelni a lábaimat, és már rohantam is. Szerencsére a táborhely nincsen messze, gyalog kb. 10 perc, a kisbusszal csak este szállítanak minket, hogy a munkától fáradva ne kelljen még gyalogolnunk is. Ha végig futom az egész utat, le tudom csökkenteni úgy hat percre. Kéla már a táborban van, így minden perc számít. Rohantam végig az erdei úton. Csak futottam és azon járt az agyam, hogy mit fogok csinálni, ha késő lesz. Nem tudom, hogy Kéla próbálkozott e már azzal... Bele se merek gondolni, hogy talán most teszi meg! Kérlek, csak érjek oda időben!

Szinte átugrottam a tábor kapuját, a zár kinyitására most nem volt időm. Síri csend volt a táborban, a felügyelő tanárok valószínűleg mit sem tudnak Kéla érkezéséről. Nem lassítottam, sőt még gyorsabbra szedtem az iramot, és konkrétan beszakítottam a házunk ajtaját. Kéla pedig ott feküdt a földön magzatpózban és zokogott.

- Kéla! – térdeltem le mellé. Elsimítottam a haját az arcából. Szorosan behunyta a szemeit, és csak sírt. Ekkor pedig észrevettem, hogy véres a keze. Azonnal felemeltem. Az ujjait görcsösen összeszorította, közben pedig szivárgott a vér. Szétnyitottam az ujjait, a tenyerében pedig egy elég méretes penge hevert, ami szétvágta a tenyerét. Kivettem és messzire eldobtam. Felnyaláboltam a földről Dolót és az ölembe ültettem. – Doló, máshol is megvágtad magad? – kérdeztem, miközben alaposan átfürkésztem a karjait. Ő csak megrázta a fejét és tovább sírt. Olyan volt, mint valami élettelen lény. – Semmi baj, most már itt vagyok! – szorítottam erősen magamhoz. A teste lángolt, valószínűleg a rengeteg sírástól. Levegőt szinte alig vett. Valahogy le kell nyugtatnom! Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a karjaim közé a sírógörcsben szenvedő vörös hajú lányt, betrappoltam a fürdőbe, beállítottam magunkat a zuhanyfej alá, majd megnyitottam a hideg vizet. – Kéla figyelj rám! Figyelj a hangomra! – simítottam hátra a vizes tincseit. – Itt vagyok, nincs már baj! – simogattam az arcát. – Csak engem nézz! Itt vagyok neked, nem hagylak magadra! Vegyél mély levegőt! – a sírást már abbahagyta, de a teste még mindig egészében remegett, mintha pánikrohama lenne. – Hé, tudod mit mondtam neked akkor este németül? Amit se Valéria se Toni nem fordított le? – néztem mélyen a szemébe. – Kíváncsi vagy még rá? – ő pedig csak egy aprót bólintott. Még mindig dőlt ránk a zuhany. – Azt, hogy egész életemben nem találkoztam hozzád hasonlóval! Te egy különleges szépség vagy! – Doló zöld szemei hatalmasra nyíltak, és remegő kézzel elzárta a vizet.