A jégkirálynő (Átírás alatt)

Megnyugvás

Fekete Nát szemszöge:

Kellemes melegbe burkolva ébredtem fel, a zsigereimet átjárta a béke és a nyugalom. Még soha nem éreztem ennyire elemi szinten erős nyugodtságot, sem a testemben, sem pedig az elmémben. Nem kattognak az agyamban a fogaskerekek, nem érzem azt, hogy szeretnék megszabadulni önmagamtól, messzire űzni a bennem lakozó szörnyet, amit az évek alatt nevelgettem. Valahogy most ez a szörny is csendben van bennem, nem készül kitörtni, nem rázza a ketrecét szabadulást remélve. Most nem, hogy Doló meztelen teste az én meztelen bőrömhöz simul, hogy az édes füge illata az orromba kúszik minden egyes lélegzetvétellel. A lábaink egymásba vannak gabalyodva a takaró alatt, a feje a mellkasomon pihen, közvetlenül a szívem felett. Mintha a szívem dobbanásaira aludt volna el. A csodálatos hajkoronája a vállamon és az ő hátán van szétterülve. Megkockáztatok egy óvatos mozdulatot és közéjük túrok. Doló nyöszörög egyet, de csak még közelebb simul hozzám. Mély levegőt veszek, miközben próbálom ezt a rengeteg kis apró érzékelést egy csokorba szedni és elraktározni magamba őket. Lejjebb engedem az államat, hogy rálássak Doló arcára. Békésnek látszik. Most, hogy alszik, semmi nem torzítja a vonásait és egek, életemben nem találkoztam még ilyen tiszta szépséggel, mint amilyen ő. A hó frissessége jut eszembe róla, akárhányszor rá nézek. Már alig várom a telet, hogy lássam, ahogy a hideg levegő kicsípi az orcáját és vöröslik, ahogy teli szájjal mosolyog a hóban. Mindig is a nyarat szerettem jobban, nem szívlelem a hideget, de most a fél karomat oda adhatnám, ha elkezdeni esni a hó.

Most ő is nyugodt, akárcsak én. Nem rontja el semmi az álmait, még azok a förtelmes emlékek sem a múltjából, amiket sajnos már nem tudok meg nem történté tenni. Pedig ha lehetne, mindent megtennék ezért, minden szálat megmozgatnék érte. A rémálmai olyan traumákat jelentenek, amik egy átlagos embert már önmagában képesek lettek volna legyűrni. De nem őt. Őt sosem. Még akkor is, amikor semmit nem akart ettől a világtól és a benne élő emberektől, de még saját magától sem, akkor sem adta fel. Akkor is harcolt és foggal körömmel feszült neki, hogy megtarthassa az életét. Hihetetlen az ereje. Sosem hittem volna, hogy valaki képes ennyit küzdeni és harcolni. Ő viszont megmutatta az ellenkezőjét. Az én múltam az övéhez képest drágakövekkel volt kikövezve, ő mégsem érezteti azt, hogy ettől kevesebb lennék, vagy kevésbé lenne fontos, hogy megküzdjek a fájdalmammal. Nem néz le érte, nem becsmérel. Pedig megtehetné, nem róhatná fel neki senki. Ő mégis mindent megtett azért, hogy képes legyek szembe nézni azzal a sötét folttal a lelkemen. Még saját magát is megfosztotta tőlem, csakhogy végre történjen velem valami. Képes lett volna örökre lemondani rólam, akkor is, ha ebbe belegebedett volna, ha soha nem lábal ki belőle. Feláldozta volna magát értem, az örömét és minden boldogságát, amit a mi kapcsolatunk okozott neki az elmúlt időszakban. Csakhogy nekem jó legyen.

Nem érdemlem meg őt. Ez már túlságosan is nyilvánvalóvá vált, de vitathatatlanul önző vagyok ahhoz, hogy ez a továbbiakban érdekeljen. Pláne a tegnapi nap után. Örökre magamnak akarom, ha kell, akkor láncot tekerek kettőnkre, lelakatolom és a kulcsot olyan messzire hajítom, hogy sohase találhassuk meg. Tudom, eléggé radikálisan hangzik, de bármit megtennék azért, hogy ne veszítsem el őt. Nem lennék rá képes. Mint említettem, túlságosan is önző vagyok, az pedig csak olaj a tűzre, hogy ő is olyan mélyen és megrendíthetetlenül szeret engem, mint én őt. Teljesen elvette az eszemet. Ha őszinte akarok lenni, már abban a pillanatban megtette, hogy először megláttam őt a 10. osztály első napján. Már akkor tudtam, hogy ő lesz a vesztem. Egy igazi szirén. Elvarázsolt, megbűvölt és most már nincs megállás egészen az óceán fenekéig. Nem mintha akarnám, hogy legyen. Soha nem éreztem magam még ennyire telinek. Még akkor sem, amikor Krisztián az életem része volt és minden rendben volt. Így, hogy Doló a karjaim között van, egyszerűen csak tudom, hogy minden rendben lesz. Finom csókot lehelek a homlokára, amitől még jobban belefúrja az orrát a nyakhajlatomba. Gyengéden siklik végig a szája a nyakam oldalán. Alszik, mégis olyan, mintha minden egyes alkalommal, amikor csak tehetné a bőröm alá mászna, hogy sose legyünk távol egymástól. Ettől nem kell aggódnia többet. Eszemben sincs őt elengedni a kezeim közül. Ha rajtam múlna, az idők végezetéig ebben az ágyban maradnánk.