A jégkirálynő (Átírás alatt)

Szia múlt!

Osváth Kéla szemszöge:

- Nát, minden oké? - cirógattam meg a barátom tarkóját. Még mindig csak ült, maga elé meredve, pedig Lola már vagy öt perce elhagyta az étkezőt. Hatalmas sokként ért mindenkit, hogy a lány, aki a nagy Fekete Krisztián vesztét okozta, most itt állt előttünk. A lány, aki rengeteg időt töltött Nátéknál, most már egy igazi, fiatal üzletasszony. - Kérlek, mond valamit! - néztem rá aggódva.

- Nem tudok... - suttogta szinte alig hallhatóan.

- Ha akarod, megkérhetjük Lékait, had menjünk vissza a szállásra. Biztosan megengedné. - simogattam tovább a nyakát és a hátát.

- Nem, izé... Nekem most egyedül kell lennem. - mondta, azzal kilökte maga alól a széket és elindult a kijárat felé. Az arcomat a tenyerembe temetve átkoztam ezt az egész elcseszett helyzetet.

- Azért, ennek mekkora esélye volt? - pillantott körbe Bence. - Hogy pont az a nő legyen itt az építkezés feje, aki Krisztián barátnője volt? - kérdezte, de erre mind tudtuk, hogy nem kell válaszolnunk. Rohadtul semmi esély vagy előzmény nem utalt arra, hogy ma találkozni fogunk Meggyesi Lolával. Mindenki ismeri Krisztián és az ő történetét, még azok is, akik csak most kezdik majd a tanévet. Ez egy alap történet, amit mindenkinek ismernie kell, aki ebbe a gimnáziumba tanul. Valéria szinte még kislány volt, mikor Krisztián megszökött otthonról és bár nem tagadom, valószínűleg számára is rettentő fontos szerepet töltött be az unokabátyja, ahogy Toni életében sem volt mellékes, hiszen egy kis kamasz fiú számára, ki ne lehetne nagyobb példakép, mint Fekete Krisztián. Mégis Nát számára volt a legmegrázóbb, amikor vádat emeltek Krisztián ellen, aki számára inkább volt a szó szoros értelmében testvér, mint unokabáty. Minden szó nélkül ment el otthonról, nem hagyva hátra semmit, még egy egyszerű búcsú fecnit sem. Csak eltűnt, a rendőrség pedig nem találta meg. Azóta pedig már nem is keresik. Eltelt négy év és mindenki számára, egy megfakult emlék lett Krisztián, vagy éppenséggel legenda. Egy valaki nem tudta túltenni magát a hirtelen távozáson, Nát. Hiszen, hogy is lenne képes erre? Ha valaki, én teljesen megértem. Én lassan 8 éve nem tudom elengedni a fájdalmat, amit apám és a testvéreim eltűnése okoz. Ők voltak az életem közepe, a mindenem, hiszen egy 10 éves kislány mi másra vágyna, ha nem az apukájára, aki nagyon szereti őt és a nagytestvéreire, akikre felnézhet? Úgy van, ezt idő nem tudja begyógyítani.

- Utána kéne menjek... - mondtam sóhajtva.

- Szerintem most ne Kéla. Hadd legyen kicsit egyedül, gondolkozni meg elmélkedni. A srácok nem szeretik, ha a barátnőjük gyengének látja őket. Inkább nézd meg Valt. - tanácsolta szomorú mosollyal az arcán Sam. Hiába vágyott minden porcikám arra, hogy Nát után menjek és próbáljak valahogy lelket önteni belé, ahogy ő tette, amikor az apám felhívott telefonon, be kellett látnom, hogy Samnek igaza van. Most kicsit egyedül kell hagynom őt, amíg össze nem szedi magát. Egy bólintással jeleztem, hogy értettem és elfogadom az ötletet, úgyhogy komótosan feltápászkodtam az asztaltól és elindultam, hogy megkeresem Valériát.

Sokat nem kellett keresgéljek, igazából sejtettem, hogy merre lehet, mivel sok hely nem volt arra, ha valaki épp a múltnak köszön vissza, ezért pedig vagy dühöng, vagy kisírja a lelkét. Vagy mindkettő. Szóval elindultam az étkező mögötti kissé erdős területre, ami még nem volt tiltott zóna. Ott ült összekuporodva, vállait felhúzva a mellkasához, fejét pedig Toni vállára hajtotta, aki átkarolta őt. Szó nélkül ültem le a másik oldalára törökülésben.

- Innen átveszem. - szóltam Toninak, aki egy hálás pillantás kíséretében lehelt egy csókot Val fejére.

- Nát? - kérdezte, miközben felállt és leporolta magát.