A jégkirálynő (Átírás alatt)

A mosdó hideg csempéje

Osváth Kéla szemszöge:

Az ujjaim remegtek, miközben görcsösen szorítottam a csap szélét. Cikáztak a mondatok a fejemben, az emlékek, a sok szenny, ami körbe ölelt minket. Ugyan ez volt négy éve is, boldog voltam, úgy éreztem tartozok valahová, hogy nem csak egy üres lyuk tátong bennem. A tükörbe pillantottam, amit már iskolakezdés másnapján elkezdett felzabálni a vízkő. A lány, aki visszanézett rám, egy senki volt. El sem hittem, hogy ismét itt tartok. Voltam kislány, aki rajongott az apjáért és a testvéreiért, voltam kamasz, akit elhagyott a családja ezzel céltáblát ragasztva a hátamra, voltam az iskola legnépszerűbb lányának a barátnője, akit aztán megerőszakoltak és romba döntötték a hitemet, az álmaimat és az elképzeléseimet. Aztán pedig a jégkirálynő... Akinek akkora fala volt, hogy az senki nem mászta volna meg, senki nem is akarta és én sem akartam, hogy valaki megolvassza a szívemet. Majd barátaim lettek, szerelmes lettem, ismét úgy éreztem lehettek álmaim és vágyaim, hogy igenis érdemes vagyok erre, ez nekem is megadatik, de romba dőlt minden és most már nem lehet a jégkirálynő, hiszen vannak érzéseim, vannak, akik támogatnak és van, aki oltárit csalódott bennem. Ismét céltábla került a hátamra, az érzéstől pedig gombóc nőtt a torkomba, homályosan láttam mindent, úgy éreztem megfulladok. Vörös volt az egész fejem, az arcom könnyben úszott és levegőért próbáltam kapkodni, de nem voltam benne biztos, hogy menni fog.

- Láttátok, mikor kihívták őket? – rongyoltak be a mosdóba Barbi és a csatlósai. Mikor észrevett a mosoly egy pillanatra ráfagyott az arcára, de aztán csak keresztbe fonta a karjait és egyenesen a szemembe nézett.

- Nos, kirúgtak titeket? – kérdezte gúnyosan.

- Nem. – zártam le ennyivel, megpróbáltam minden erőmet összeszedni, ez a kígyó nem láthatta, ahogy szétesek, ezt az örömöt nem adhattam meg neki.

- Hallom szakítottatok Náttal! – szólalt meg Barbi mögül az egyik rosszul sikerült hasonmása.

- Semmi közötök hozzá. – feleltem, azzal megindultam a kijárat felé, de Barbi elém lépett és az utamat állta.

- Mindenki sejtette, hogy ez csak Nát egy újabb hóbortja, hogy ez egyáltalán nem fog tovább tartani az önkénteskedésnél és tessék! – csapta össze a tenyerét elégedett vigyorral. – Igazunk lett. – úgy éreztem kezd elszállni az agyam, de tudtam, hogy most meg kell húznom magam. Ha csak tüsszentek kirúgnak, azzal pedig megint csak az ő malmára hajtanám a vizet.

- Jaj, de jó neked... Kiengednél? – néztem rá rezzenéstelen arccal.

- Tudod, nem gondoltam volna, hogy elég lesz csak körbe küldenem a képet Toniékról, egyáltalán nem számítottam ekkora balhéra! De végül is elértem, amit akartam. Nát vissza kerül oda, ahová tartozik, hozzánk. Te pedig a feledésbe merülsz, mintha soha nem lettél volna az élete része. – magyarázta, visítva, mint valami idióta. Köd borult elém, megszédültem egy kicsit, az adrenalintól elkezdett zsibogni a tenyerem és az előbbi gombóc a torkomból, azonnal távozott.

- Te küldted körbe a képet? – kérdeztem, egy megerősítésre várva.

- Ti nem tudtátok? – tükrözött az arca némi megdöbbenést, miközben a műszempillája mögül nézett fel rám. – Azt hittem igen, szinte mindenki tudja. Simon volt az ötletgazda, én pedig könnyen megszereztem mindenki elérhetőségét. – ecsetelte, hogyan tette tönkre az életemet.

- Most kikaparom a szemed. – feleltem fagyosan nyugodtan, mire Barbi szemében azonnal felismertem a félelmet. Már emeltem volna, ugrottam volna, hogy a nyakára szorítsam a kezemet és minden fájdalmamat bele adjak, a mosdó ajtaja viszont ekkor ismét kinyílt és legnagyobb meglepetésemre Nát lépett be rajta. Azonnal felismerte a kialakult helyzetet és félre lökte a mini Barbi hadsereget, az áldozatom elé ugrott, ezzel megállítva engem.