Az órám fájdalmasan korán csipogott. Még csak augusztus elseje van, de már élvezhetem az iskola által nyújtott feledhetetlen napokat! Mivel az iskola egy elit gimnázium, minden tanév elején kirándulni megyünk, ahol jótékonykodunk. Idén egy kis faluban fogunk árvaházat építeni, a 11. évfolyammal együtt. Király... Egyáltalán nem vagyok szociális lény, és semmi kedvem nincs az idióta osztálytársaim képét bámulni, még a nyári szünetben is. Elég lesz majd szeptembertől!
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, csináltam magamnak egy kávét meg két pirítóst. Az asztalnál ülve fogyasztottam el a reggelimet, mikor kivánszorgott anyám szobájából a mostani aktuális alkoholista barátja, Jani.
- Reggelt! - dünnyögtem komoran.
- Csinálj már nekem is egy kávét! - mondta flegmán.
- Talán légyszíves, nem? - vágtam hozzá felháborodottan.
- Nekem te ne pofázz! - kiabált rám alig forgó nyelvvel.
- De! Akkor, szólok be, amikor csak akarok, mert jelenleg még mindig te vagy az én házamban, és nem én a tiedben! - köptem a szavakat. Csatt! Jani tenyere pedig az arcomon csattant. Arcon ütött.
- Majd most megtanulod, hogy kinek pofázol vissza, te neveletlen csitri! - ordította.
- Mégis mi ez a hangzavar? - jött ki anyám is. Remek.
- Ez a kis picsa megint beszólt nekem drágám! - drágám?! Te jó isten, ez az ember nagyon gáz! Na nem mintha anyám különb lenne.
- Mondjuk, ha nem úgy szólsz hozzám, mint egy senkiházihoz, talán nem szóltam volna be! Ő meg felpofozott! - néztem rá anyámra sértetten. - Hogy jön ő ahhoz, hogy kezet emeljen rám?!
- Elég legyen! Ezek szerint megérdemelted Kéla. Most pedig menj készülődni, mert el fogsz késni. Majd a kocsidat haza hozom. - mondta ridegen.
- De anya, én nem is csináltam semmit! - szabadkoztam tulajdonképpen a semmiért.
- Nem, Kéla! Menj. - fordította el a fejét.
- Szörnyű vagy! Borzalmas édesanya, ha már lehet egyáltalán annak hívni! Gyűlöllek! - mondtam halkan, ám mégis keményen, majd bementem a szobámba. Sírva csúsztam le az ajtó mentén. Ne értésétek félre, rég nem az anyám viselkedésén sírok. Azért amiért úgy kezel, minta nem is léteznék számára. A saját gyermeke. Illetve azon sem sírok, hogy az az idióta felpofozott. Egyszerűen a helyzet miatt, azért, mert nap mint nap szembesülök vele, hogy tehetetlenül vergődőm a saját életemben.
Az éjjeli szekrényem fiókjából elővettem a pengémet. A karomhoz illesztettem, majd húztam rajta egy mély csíkot. Felszisszentem a fájdalomtól, de az elmúlt évek alatt már megszoktam. Nem volt újkeletű a fájdalom, amit éreztem. A csíkból elkezdett ömleni a vér, én pedig alatta húztam még egyet. Majd még egyet. Néztem a három sebet a karomon, amikből csordogál a vér. Megvártam míg eláll a vérzés, majd lekezeltem a sebeket és bekötöttem a karom egy fáslival. 12 éves korom óta vágom magam, van már gyakorlatom a sebek lekezelésében. Ilyenkor mindig megkönnyebbülök. Több mint öt éve élek így. Nem önbántalmazásnak fogom fel, vagy sajnáltatásnak. Szimplán úgy érzem, képes vagyok fellélegezni ez által. Ebben a patthelyzetben pedig szükségem van arra, hogy megnyugodjak. Ha pedig nézem a karomból ömlő vért, és arra fókuszálok, amit ott tettem, és ott látok, lehiggadok. Mert ezen tudok segíteni. Ezt helyre tudom hozni. Talán azért is látom el mindig a sebeket. Azért tekerem be fásliba a karjaimat, mert nem akarom a világ számára mutogatni. Nem akarom, hogy bárki is tudjon róla, milyen elcseszett vagyok. Elég, ha én tudom.
Miután végeztem a karom bekötésével, felvettem magamra a tegnap kikészített ruháimat. Egy sima egyszerű fekete pólót, és egy farmerrövidnadrágot vettem fel, hozzá pedig egy fekete vans cipőt. Illetve felvettem egy piros kockás inget is, hogy a fásli valamennyire takarásban legyen. A vörös hajamat csak összefogtam, zöld szememet kihúztam szemceruzával, a szempilláimra tettem egy kis szempillaspirált, majd az ajkaimat egy halovány piros rúzzsal festettem ki. A bőröndömet megfogva léptem ki a szobámból. Minden szó nélkül hagytam el a lakást. Az se érdekelné az anyámat, ha vissza se jönnék, sőt. szerintem még örülne is neki, legalább le lenne a gondja rólam. A bőröndöt csak bedobtam hátra a csomagtartóba, majd gázt adtam, és a gimnázium felé vettem az irányt. Már szinte mindenki ott volt. Remek... Kikaptam a fekete bőröndömet a csomagtartóból, majd lezártam a kocsim, és leültem az iskola lépcsőjére. A zsebemből kivettem a cigarettámat, és rá is gyújtottam.
-Osváth kisasszony, rengetegszer el lett mondva, hogy az iskola épülete előtt nem lehet dohányozni! Azon nyomban nyomja el a cigarettát! - förmedt rám az osztályfőnököm, Dr. Lékai Gabriella.
- Francba. - dünnyögtem, majd elnyomtam a cigit.
- Ha pedig még egyszer meghallom, hogy így beszél, büntetést fog kapni! - sipítozta.
- Oké. - mormogtam.
- Mindenki itt van? - kérdezte az osztályfőnök, miközben végignézett az osztályán.
- Még Fekete nincs itt! - ordította el magát Kocsis Anton. Az iskola másod számú leghelyesebb fiúja. Magas, vállig érő barna göndör fürtjei vannak, a szemöldökében nem egy piercing díszeleg, testét pedig tetoválások tarkítják. De egy barom. Na, és ki az első számú leghelyesebb srác a suliban? Hát nem más, mint Fekete Nátániel. De mindenki csak Nátnak hívja. Ő is elég magas, de nem annyira, mint Toni. Szálkásan izmos, sötét barna haja van, aminek mindig olyan feelingje van, hogy most keltem fel és lusta voltam megcsinálni a hajam, de így is jól nézek ki szóval mindegy. Tengerkék szemei vannak, amik meg vannak spékelve hosszú és dús szempillákkal. A bal alkarján van egy tetoválás, ami elég érdekes mintázatú, sose tudtam még megfejteni, mit is jelképezhet. Állítólag tőle származik a gúnynevem, de ezt csak szóbeszédből hallottam. Sosem beszélünk. Ő a fiú, akiért minden lány odáig van, akit mindig minden buliba meghívnak, akitől a tanárok kifutnának a világból. Igazi rosszfiú hírnévre tett szert az elmúlt négy évben, de ő ezt egy cseppet sem bánja. Imád a középpontban tündökölni, mint mindegyik egoista. És ekkor befutott ő.
- Örülök, hogy végre maga is megérkezett. Szokásához híven, utolsóként! - forgatta meg a szemeit a tanárnő ingerülten.
- Bocs. - vágta rá egyből Nát, majd lepacsizott Tonival.
- Legközelebb több komolyságot kérek, Fekete Nátániel! Nem a haverjaival beszél! - háborodott fel Lékai tanárnő.
- Jól van tanárnő, inkább induljunk. - hagyta rá az osztályfőnökre Nát, mire a haverjai hatalmas röhögésben törtek ki.
- Ez hallatlan! Amint oda értünk a táborhelyre, maga, büntetésben fog részesülni! És maga is Osváth kisasszony! - fordult felém Lékai tanárnő.
- Mi?! Én mégis miért?! - akadtam ki totálisan. Nem vagyok egy szent, tény és való, hogy már nem egyszer voltam az iskola igazgatóijában, és nem is egyszer kaptam büntetést a stílusom, illetve a megnyilvánulásom miatt, de semmi kedvem nem volt, a tábor első napján büntetést kapni.
- Dohányzott az iskola előtt, pedig nagyon sokszor szóltam már Önnek, hogy ez tilos! Arról nem is beszélve, ahogy hozzám szólt! Maguk fogják kitakarítani az öltözőt. - mondta az osztályfőnök.
- A büdös francba! - reagáltam le, mire az osztályfőnök csak megforgatta a szemeit, majd felszálltam a buszra, ám előtte rápillantottam Nátra, aki csak vigyorogva figyelt engem, majd rám kacsintott.
ESTÁS LEYENDO
A jégkirálynő (Átírás alatt)
Ficción General"Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmetesen...
