Fekete Nát szemszöge:
- Elnézést kérek ha, khm... nem a legmegfelelőbb időben érkeztünk. - vakarta meg a fejét a nagynéném.
- Semmi gond! - mondta Kéla, mire én oldalra sandítottam. Az arca még mindig tiszta vörös, a hangja pedig olyan vékony volt, hogy hirtelen rá se ismertem. Nagyokat lélegezve próbáltam visszatartani a röhögésemet, ugyanis teljesen kínos volt a helyzet, az biztos. Ez lehetett volna a nagy pillanatunk Kélával, és a nagynéném zavarja meg, aki nem mellesleg az osztályfőnökünk.
- Rendben! Nát, megkaptam az üzeneted, örülök, hogy minden rendben veletek. Kéla, esetleg tudnánk beszélni négyszemközt? - intézte Lékai a szavait Doló felé, aki csak sóhajtva bólintott. Kimászott az ágyból, belebújt a cipőjébe (nem, nem abba amit megfürdettünk) és elindult Lékai után, ki a házból. A haja mindenfelé állt, nem csoda hiszen az előbb még buzgón túrtam bele az ujjaimmal. Még mindig az én pulcsim volt rajta, ami majdnem leért a térdéig, az ujja pedig lógott, így kénytelen volt feltűrni.
- Szép volt Nát! - vigyorgott rám Toni, amikor Kéla és Lékai tanárnő elhagytak az épületet.
- Ne vigyorogj, nem volt semmi. - dünnyögtem.
- Már bocs, de ez nem volt semmi? - nézett rám kérdőn Valéria, de mind a ketten tudtuk, hogy ez csak költői kérdés. - Csak úgy szikrázott a levegő, mikor mi beléptünk ide.
- Az biztos! - csatlakozott Toni is.
- Túl korán jöttetek. - reagáltam le.
- Pff, bocs! Kétszer is kopogtunk, azt hittük alszotok vagy valami. Már tudjuk, hogy más miatt nem hallottátok a kopogást. - húzogatta a húgom a szemöldökét.
- Tényleg kopogtatok? - kérdeztem teljesen csodálkozva, mire Toniból kiszakadt a nevetés.
- El sem hiszem, hogy Fekete Nát zavarban van! - fogta a hasát nevetve, mire én csak „kedvesen" felé mutattam a középső ujjamat.
- Komolyra fordítva a szót, - szakította félbe Valéria Toni nevetgélését. - mi történt? Mikor visszaértél?
- Nem történt szerencsére semmi, csak megvágta a tenyerét. Annyira sírt, hogy észre sem vette. Aztán kénytelen voltam beszállni vele a zuhany alá, és megnyugtatni. - meséltem. Még mindig fájdalmasan összeugrik a mellkasom, amikor eszembe jut, hogy mennyire sírt a karjaimban, és konkrétan úgy kellett tartanom őt, nehogy összeessen.
- Hogy sikerült? - kérdezte Toni.
- Micsoda? - kérdeztem vissza,
- Megnyugtatni őt.
- Jah, öhm... - vakartam meg az arcomat.
- Megint zavarban vagy Nát, mit mondtál? - nézett rám összehúzott szemekkel Val.
- Lefordítottam neki, amit még németül mondtam. És akkor abbahagyta a sírást. - mondtam összeszorult torokkal.
- Öcsém, te nem vagy semmi! - rogyott le a másik ágyra Toni.
- Azért mentetek mindig együtt a fürdőbe? Segítettél neki a... a sebeivel? - kérdezte könnyes szemekkel Val, mire én csak bólintottam.
- Durvák? Mármint a vágások? - puhatolózott Toni.
- Hát, azok. Az egész alkarja olyan. 12 éves kora óta, egy jó párszor megcsinálhatta. Vannak olyanok, amik alig látszanak, de olyanok is, amik olyan mélyek voltak, hogy csúnyán forrtak össze. - feleltem.
- Tudod, hogy miért csinálja? - faggatózott tovább Val.
- Nem mindent. Nagyon sok rossz dolog történt vele, és teljesen elvesztette önmagát. Azt hiszi, hogy ő tehet ezekről.
KAMU SEDANG MEMBACA
A jégkirálynő (Átírás alatt)
Fiksi Umum"Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmetesen...
