A jégkirálynő (Átírás alatt)

Kiállok érted!

Az árvaház építése eléggé összetett dolog. Nyilván mi diákok nem fogunk tudni, egy komplett lakható házat felépíteni egyedül, mindenféle munkai eszközök nélkül. Így mi igazából amolyan segítők és adakozók voltunk a rászorulóknak. A főszervezők azonnal kiosztották, ki melyik csapathoz menjen, és ott mit kell csinálniuk. A fiúkat nyilván olyan helyre küldték, ahol nagyobb erőnlét is szükséges volt. Mi lányok inkább csak aládolgoztunk a munkások kezének. Adogattuk a csavarokat, a kalapácsokat, megtartottuk a létrát, ha arra volt szükség. Ami pedig meglepő volt, hogy nem csak a mi iskolánk 11. és 12. évfolyama volt ott, hanem egy másik környékbeli gimnázium diákjai is segítettek. Főleg a fiúk voltak többen, ha jól láttam Toni még beszélgetett is az egyikükkel. Azért az megnyugtató, hogy nem vagyunk teljesen egyedül, és ez alatt az egy hónap alatt, tényleg képesen leszünk felépíteni egy árvaházat. Az ebédet az ottani étkező biztosította számunkra. Zöldségleves, a főétel rizseshús, majd desszertnek kaptunk csokispiskótát. Mivel Valéria laktózérzékeny, így ő gyümölcstálat kapott, amit állítása szerint imád. A fiúk hamarabb tarthattak szünetet, ezért hamarabb is mentek enni. Nem csodálom, annyit kell cipekedniük, kell az energia. Utána a lányok mentek el enni. Én Vallal ültem egy asztalnál, illetve két másik lánnyal a másik iskolából. Csendesen lapátoltuk magunkba az éltelt, csupán néha szóltunk egymáshoz, akkor is a munkával kapcsolatban. Ekkor pedig hirtelen megállt mellettünk egy srác, akinek egy szervezőkéhez hasonló biléta lógott a nyakából.

- Sziasztok, Fellegi Lukács vagyok az ételfelelős. - mutatkozott be. Magas volt, izmos barna szemű. A világosbarna haja, ami a feje tetején hosszabbra volt hagyva, belelógott a homlokába. Helyes mosolyával nézett ránk, amitől a másik két lány, azonnal zavarba jöttek, és a hajukat piszkálva bámultak bele a már üres tányérjukba.

- Szia Lukács! - köszöntem neki, felszúrtam egy húsdarabot a villámra és bekaptam.

- Hallottam, hogy van egy laktózérzékeny a lányok listáján. - mondta.

- Igen, én vagyok az. - pillantott rá Valéria, miközben épp egy szelet almát nyelt le.

- Minden rendben? Meg tudtál enni mindent? - fürkészte őt Lukács.

- Persze, minden jó volt, köszi! - mosolygott rá Val.

- Remek, ennek örülök! Lányok, nektek sem volt gondotok az étellel? - intézte most hármunk felé a szavait, akik nem speciális étrendűek.

- Ja, aha... Minden rendben volt... - motyogta a két másik lány.

- Szuper, és neked? Bocsi, nem emlékszem a nevedre! - nézett rám Lukács.

- Mert nem is mondtam a nevemet. - vágtam rá kapásból, mire ő elnevette magát.

- Jó, ez igaz. Akkor, megkérdezhetem, hogy mi a neved? - felelte.

- Miért? Én nem vagyok speciális étrendű. - pillantottam rá, mire ő zavarában a hajába túrt.

- Nem is azért kérdezem. Csupán csak érdekel. - mondta.

- Kéla vagyok. Osváth Kéla. - mutatkoztam be.

- Nagyon szép neved van! Még nem hallottam korábban. - dicsérte meg a nevemet.

- Nem igazán elterjedt. Köszönöm. - azzal felálltam, hogy elvigyem a tálcámat a pultra, ahonnan a konyhásnők elveszik, mire Lukács kivette a kezemből.

- Hagyd csak. Majd én visszaviszem! Örülök, hogy ízlett az ebéd lányok, további szép napot! Neked is Kéla! - kacsintott rám, mire én csak szem forgatva elindultam vissza az építkezésre.

- Azta, Kéla! Annak a srácnak te tetszel! - ugrándozott mellettem Val.

- Jó rossz ízlése van akkor. - mondtam, mire Valéria finoman rácsapott a vállamra.