A jégkirálynő (Átírás alatt)

Szeptember 1. - A csalódás napja

Sziasztok! Tudom, hogy borzasztóan régen volt új rész, amiért rettenetesen szégyellem magam! De számomra elkezdődött az egyetem, a nyaram pedig végig azzal telt (már amióta tudom, hogy felvettek), hogy erre és a kollégiumra készültem, ami nem volt egy egyszerű menet. Már most sok beadandót kell csinálnom, illetve megpályáztam az egyetemnél egy újságírói "állást", amire szintén sokat készültem. Remélem elnézitek nekem ezt a csúszást és megpróbálok egy hónapban legalább 2 részt hozni, ígérem! Ettől függetlenül remélem elnyeri a tetszéseteket az új rész! Puszi nektek, szép estét és jó olvasást! 

Nemes alkalom a mai, ugyanis szeptember első hétfője szeptember elsejére esett, tehát elkezdődhet az iskolai életünk utolsó éve. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez az utolsó évem Nát, Toni, Sam, Bence és Val társaságában fog telni. Elterveztem, hogy az utolsó évemet túlélem valahogy, aztán olyan gyorsan húzok el az országból, mindentől és mindenkitől távol, amilyen gyorsan csak lehet. Már nem szorultam rá senkire, teljesen felnőttként kezeltem az életemet, így kérdés sem volt, hogy amint betöltöm a 18. életévemet és szerzek egy nyamvadt érettségit meg sem állom Argentínáig. Mivel, hogy az anyám (már ha lehet egyáltalán így nevezni), félig spanyol származású, így kisebb korombon nagyon fontos volt számára, hogy mindegyik gyereke beszéljen majdnem anyanyelvi szinten spanyolul. Így folyamatosan tanárhoz hordott minket, az iskolában is, míg szinte mindenki angolt tanult, nekünk spanyolt kellett. De én nem bántam, őszintén szerettem ezt a nyelvet, úgy éreztem, hogy ez kapcsol össze a testvéreimmel, az anyámmal és a nagyszüleimmel, akikkel életemben, ha háromszor találkoztam. A nagyanyám fiatal korában költözött ki Spanyolországba, hogy dolgozhasson, így ismerkedett meg a nagyapámmal, aki éppenséggel a munkaadója volt. Két lányuk született, az anyám Nerea és a húga Inés. Szinte soha nem voltak Magyarországon, a papám nem szerette, a mama pedig teljesen helyi lett a házasság után. Anyám és a nagynéném egyszer látogattak el haza, Nerea pedig akkor ismerte meg az első férjét. Meglepetésként érhette a tény a nagyszüleimet, amikor csak a kisebbik lányuk szállt le a repülőgépről, ugyanis anyám itt maradt és összeházasodott Tamással.

Ezért is lenne számomra egyszerű az élet Argentínában, a nyelv miatt is, de mégsem Spanyolország, hogy még véletlenül se legyen közöm semmihez, ami a múltammal kapcsolatos. De azzal egyáltalán nem számoltam, hogy ez a tervem meghiúsulni fog látszani, mert a sors elém sodorja Fekete Nátánielt, illetve a baráti társaságát, ami hamarosan az enyém is lesz. Szerintem soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint most velük. Konkrétan életre keltettek, Nát a szerelmével, amiről soha nem gondoltam volna, hogy meg fogom találni. Valéria az érzelmességével, Toni a kedvességével és őszinteségével, Sam a megértésével, Bence pedig a vicceivel. Egy olyan csapat lettünk augusztus alatt, amilyenről senki nem gondolta volna, hogy életképes lenne. Senki fejében meg sem fordult, hogy egy ilyen baráti kör, mint a miénk, létrejöhetne. Val Angliában próbált szerencsét, valamilyen szinten menekülve otthonról, Nátról mindenki azt hitte, hogy a fiúk vezére, a legnagyobb tekintéllyel bíró közülük, de ha valaki közéjük kerül, rájön, hogy ezek a feltételezések egyáltalán nem helyt állóak. Nem mertem még erről említést tenni Nátnak, arról, hogy én a hátralévő életemet nem itt, Magyarországon képzelem el, hanem teljesen máshol. Persze, addig még nagyon sok minden történhet, próbálok pozitív maradni a kapcsolatunkat illetően, de nagyon ritka az, hogy valaki az első szerelmével élje le a hátralévő életét. Ha pedig szakítanánk, teljesen felesleges lenne a tervezés, vagy az esetlegesen felmerülő viták. Szeretnék boldog lenni Náttal addig amíg lehet, nem agyalni semmin, csak élni az életünket. Próbálok ehhez minden feltételt teljesíteni, de néha úgy érzem, hogy kezdek elúszni bennük. A múltamban akkora sötét foltok vannak még előtte, amik széthúzó erők lehetnek közöttünk, nem tudom, hogy valaha készen fogok állni, hogy neki beszéljek ezekről a sérelmekről, fájdalmakról. Tudom, hogy nem olyan szemmel nézne már rám utána, ha felrántanám magamról a leplet. Egy ilyen sötét múltú emberre senki nem tudna, még én sem tudok magamra úgy tekinteni, mintha egy teljes értékű ember lennék. Mert nem vagyok az. Azok után, amin keresztül mentem, soha nem is leszek az.