A jégkirálynő (Átírás alatt)

Kötelék

Miután Nát visszavitt az iskolához, ahol az autómmal parkoltam muszáj volt elköszönnünk egymástól, bár egyáltalán nem volt ínyünkre. Annyira boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, úgy éreztem, hogy bármire képes vagyok, ha ő mellettem van. Kibékültünk, egy újabb szintre lépett a kapcsolatunk, egy újabb akadályt hárítottunk el magunk elől, ketten együtt. Vele szerettem volna lenni, minden percemet vele tölteni, annak ellenére, hogy tudtam, holnap reggel találkozunk. De megértettem, hogy neki el kell intéznie az otthoni dolgokat is, hiszen a családjával is vannak megvitatandó dolgai. Szóval miután elbúcsúztunk egymástól és megbeszéltük, hogy holnap felvesz engem és együtt megyünk iskolába, én is beültem a saját autómba és elindultam az „otthonomnak" nevezett förtelem felé. Teljesen abban a hitben voltam, hogy anyám autója valamelyik reptéren áll, így nem kisebb sokkba kerültem, mikor megláttam, hogy a garázsban áll. Azóta nem is találkoztunk, hogy elmentem a jótékonykodásra, na nem mintha nem örültem volna neki, sőt. A gyomrom azonnal összeugrott, ugyanis arra számítottam, hogy még lesz pár napom enélkül a boszorkány nélkül. Mikor beléptem a lakásba ő éppen a konyhában állt és a telefonját nyomkodta.

- Szia! – vetette oda, úgy, hogy még csak rám se nézett.

- Hello! – a kocsikulcsomat felakasztottam a kulcstartófogasra, majd már éppen indultam volna a szobámba, amikor utánam szólt.

- Későn értél haza.

- Én pedig azt hittem, majd csak jövőhéten jössz haza. – kontráztam vissza.

- Alex megtalált. Elmondta, hogy Tamás meghalt és várnak minket a temetésre. – felelte teljesen rideg hangon.

- És te komolyan el akarsz menni? – torpantam meg totál lesokkolódva. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy anyám elmegy a volt férje temetésére, ahol ott lesz a lánya és a fia, akiket már 8 éve nem látott. Azt hittem majd hisztériázva elégeti a kapott meghívónkat, mondván ez csak bors az orra alá.

- Miért, talán nem illene? – nézett végre rám.

Borzasztóan megöregedett az elmúlt években a korához képest. Amíg egy boldog család voltunk, sugárzott, ő volt az ország legkelendőbb divattervezője és nemzetközi szinten is nagy sikereket ért el. Emlékszem engem és Johannát állandóan magával vitt a divatbemutatóira, mi pedig ámulattal szemléltük a modellek gyönyörűségét. Én is olyan szerettem volna, mint azok a lányok, olyan szép és tökéletes, de szerettem volna olyan okos és ambiciózus lenni, mint az anyám. Ő volt ott a főnök és egy gyerek számára ez maga volt az álom. Most viszont már csak egy roncs, a ruha tervei egyre inkább a semmibe vesznek és a ragyogás, ami átjárta elveszett akkor, amikor az apánk lelépett és amikor a gyerekei is elhagyták, megtört. Tulajdonképpen megértem, miért lett olyan, amilyen. Hiszen én sem voltam jobb, mind a ketten a magány és az egyedüllét fagyos mezsgyéjén bolyongtunk. Én viszont még csak egy kisgyerek voltam, amikor ő rólam is lemondott, nekem az anyám maradhatott volna, engem nevelhetett volna, mi ott lehettünk volna egymásnak. Ő azonban a teljes elszigetelődést választotta és ezért, amíg élek nem tudok megbocsátani. Ahogy alaposabban megnéztem, rengeteg mindenben hasonlítottam rá. A hajam ugyan olyan vörös volt, mint az övé, bár az évek alatt az övéből már kiveszett a fény és sokkal inkább emlékeztetett egy rozsdás foltra, mint egy perzselő lángra. Nem tudom Magyarországon mi számít átlag magasságnak a nők körében, de elnézve a generációm többi tagját én a 173 centimmel viszonylag magasnak számítok, anyám pedig ugyan olyan magas, mint én. Az orrunk és a szánk vonala is megegyezik, illetve a zöld szememet is tőle örököltem, akárcsak Alex. Johanna szeme barna volt, mint az apjáé. Én külsőmre szinte alig örököltem valamit apámtól, pedig mindenki váltig állította, hogy apám női mása leszek. Legalábbis még mikor kicsi voltam, nekem ezt mesélték... Egyfajta fintor futott át az arcomon, mikor felfedeztem az anyámnak nem nevezhető nő és a köztem létező látható és megfoghatatlan hasonlóságokat. Én nem lehetek olyan, mint ő. Belőlem nem lesz Nerea.