Féreglyuk

3.

Még mindig nem akarok belekezdeni, pedig kénytelen vagyok, mert előbb-utóbb unalmas lesz, hogy csak kerülgetem a dolgot. Szóval a Tudatlanság Utolsó Napjai. Egy keddi napon kezdődött, amely semmiben nem különbözött a többi naptól, reggel megint Csirkére kellett várni, mert lefoglalta magának a fürdőszobát. Tudtam, hogy negyedóráig nézegeti magát a tükörben és azt próbálja kitalálni, vajon mikor fognak megnőni a mellei, mert szerinte az a nőiesség legfőbb jelképe. Nem akartam elvenni a kedvét és nem mondtam, hogy tízévesen erre még várnia kell, valahol megértem, hogy fel akar nőni, a felnőtteknek könnyebb.

Jól van, megint elkalandoztam. Szóval amikor hazafelé indultam az iskolából, az utcán megláttam azt az alakot. Olyan magas volt, mint én, fekete nadrágot viselt, narancsszínű dzsekivel, amelynek kapucnija elrejtette az arcát. Két keze zsebre dugva, egyik lábával a falat támasztotta, úgy állt a posta épületének falánál, mintha csak várt volna valakire. Egyetlen rövid pillantást vetettem rá, nem tűnt túl érdekesnek, csak egy ismeretlen kölyök, talán a barátnőjére vagy a húgára vár.

A dolog akkor kezdett érdekelni, amikor délután kinéztem a szobám ablakán és megláttam a narancsszínű dzsekit az út túloldalán. Az illető pontosan a házunkkal szemben állt, teljesen mozdulatlanul és mintha egyenesen rám nézett volna, de az arcából semmit sem láttam a csuklya miatt. Elég furcsa volt.

Azon az éjszakán valami történt. Álmomban egy sivár világban, halványsárga, mohaszerű réteggel fedett sziklák között jártam, amelyek óriási kalcedon-halmokra emlékeztettek, kivillanó belsejükben mintha olvasztott cukor lett volna. Meg mertem volna esküdni, hogy a kövek belsejéből lassan, nagyon lassan kifolyik ez a furcsa anyag, ahol pedig találkozik a mohaszerű növénnyel, kékes, édeskés szagú füst száll fel, a növény pedig szemmel láthatóan visszahúzódik, hogy miután a lávaszerű anyag megkeményedett és csillogó kvarcszínűvé vált, újra elfoglalja régi helyét.

Életemben először éreztem a késztetést, hogy magammal vigyek valamit. Magam sem értem, miért, de eddig soha nem merült fel bennem, hogy valamiféle bizonyítékot kellene szereznem arra, hogy mindez valóság, hiszen nem is gondoltam, hogy az lehet. Talán azért sem, mert ha magammal akartam volna vinni valamit, csak a kezemben vihettem volna, hiszen minden álmomban meztelen voltam. Soha semmiféle ruha nem volt rajta, egyetlen tárgyat sem vittem magammal. Ez elgondolkodtathatott volna, de teljesen természetesnek vettem.

Az egyik méternyi magasságú szikla tetején álló kis kavicsra néztem. Úgy állt ott, mintha a sziklából nőtt volna ki, szinte tökéletesen kerek, színes kövecske volt, vékony kőnyakon ülve. Letörtem, éreztem kezeim alatt a formáját, felületének egyenetlenségét és éreztem az ellenállát, amelyet le kellett győznöm ahhoz, hogy letörhessem.

Az égbolt közepén parázsló, enyhén ellipszis alakú nap felé fordítottam a követ, hogy alaposabban megnézzem - és a következő pillanatban felébredtem. Ezen sem lepődtem meg, az álmokban soha nem tudhattam, hogyan érkezek meg az adott világba és hogyan hagyom el azt. Egyszer csak ott voltam és amikor felébredtem, megszakadt az álom, így szoktam meg.

Kinyitottam a szemem. Az ablakon keresztül bevilágított az utcai lámpa fénye, amit kisebb koromban megnyugtatott, mostanra inkább csak idegesített. Minden olyan volt, mint máskor, kivéve egy dolgot.

A kezemben ott volt a kő, amelyet álmomban letörtem. Azon az éjszakán már nem tudtam elaludni, csak ültem az ágyon és a követ forgattam a kezemben. Életemben először gondoltam arra, hogy amit átélek, talán nem is egyszerű álom, hanem valami más, valami egészen más.

Soha nem találkoztam emberszerű lényekkel. Az álombéli világok legnagyobb részén legfeljebb növényekkel vagy alsóbbrendű állatokkal találkoztam, némelyik világ teljesen alkalmatlannak tűnt arra, hogy bármiféle élet kialakulhasson rajta. Hatalmas vulkánok köpték a lávát kilométeres magasságba, hogy aztán az olvadt kőmassza forró, színes kavicszáporként hulljon vissza a fekete földre. Máshol hatalmas óceán felett lebegtem, a párás, fojtó légkör úgy tapadt testemre, mint egy átázott ing, lélegezni is alig tudtam, a nedves rothadás szaga mindent átjárt.

Mindössze néhány világ akadt, ahol magasabb szintű életre bukkantam. Egyik kedvencem egy bíborszínű égbolttal rendelkező hely volt, ahol az embernyi magas, sápadt, zöld fűben karvastagságú, plüss-szerűen finom tapintású féregszerű lények éltek, ezernyi apró lábukkal haladtak előre a szemcsés földben, amely leginkább anyáék instant kávéjára hasonlított. Ezek a férgek azonnal elindultak felém, ahogy megálltam és megannyi apró lábukkal lassan felfelé kezdtek kapaszkodni a lábamon. Az első alkalommal undorodtam tőlük, de ahogy hozzájuk értem és megéreztem sűrű, puha szőrük tapintását, valamint a felőlük érkező primitív energiahullámokat, amelyek jóindulatot árasztottak, már nem féltem tőlük.

Összevissza mászkáltak rajtam, néha megálltak egy-egy percre, olyankor fejüket, amely szinte megkülönböztethetetlen volt testük többi részétől, ide-oda mozgatták bőrömön, ezzel kellemesen megbizseregtették egész testemet.

Egy másik helyen csak távolról láthattam az ott élő narancsszínű lényeket, akik majmokra emlékeztettek, úgy is ugráltak a fák ágain, de láttam őket felegyenesedve, a talajon járva, szinte megdöbbentően hasonlított mozgásuk az emberére. Sajnos mindig csak egy mély és széles szakadék túloldaláról szemlélődhettem, így lerajzolni is csak nehezen tudtam őket.

Attól a naptól kezdve,amikor a narancsszínű dzsekis alak megjelent, minden éjszaka újabbnál újabb felfedezést tettem. Képes voltam apróbb tárgyakat magammal hozni, köveket, kisméretű élőlényeket, bár erről gyorsan leszoktam, mert mire felébredtem, mindegyikük döglötten hevert mellettem az ágyon. Némelyikük egyszerűen elporladt a lepedőn, mások szétolvadtak, undorító, nyálkás masszát és hányingerkeltő bűzt hagyva maguk mögött. Nagyobb állattal nem próbálkoztam.