Féreglyuk

33.

Az első címet viszonylag hamar megtaláltam, hiszen ugyanazon a szinten léptem be az állomásra, mint ahol ő lakott. A mozgójárda meglepően nagy sebességgel vitt a lakótömbök felé, amelyeket hosszú, egyenes alagutak kötöttek össze. Még sohasem jártam az állomásnak ezen a részén és elég elveszettnek éreztem magam. A terminál által kiadott kártyát használhattam volna iránytűként is, sőt az állomás belsejében közlekedő metrószerű járművek és a liftrendszer is segített volna, de nem akartam túl sok nyomot hagyni magam után, így sem lehettem biztos abban, hogy nem követnek.

A megfelelő lakótömbnél leszálltam a mozgójárdáról és elvegyültem a hagyományos járdán gyalogló lények között. A lakótömbből igazából csak a világossárga és zöld, szögletes épületeket láttam, pedig a feliratok parkot, szervizközpontot és raktárakat is jeleztek. A rendszer, ahogy a házakat számozták, kissé érthetetlennek tűnt, de végül megtaláltam, amit kerestem, egy a többihez hasonló, világoskék kockaházat, amelynek homlokzatán csak egy azonosítószám volt és egy ajtó, mellette a csengő, az üzenetrögzítő és a házitelefon szerepét is betöltő kis eszköz.

Megérintettem a panelt, amelyen kis zöld fény gyulladt ki. Hátrébb léptem és vártam, hogy kinyíljon az ajtó, de nem történt semmi, a zöld fény néhány másodperc múlva kialudt. Vártam még egy kicsit, aztán sarkon fordultam. A második Ymer egy szinttel lejjebb él, gyanúsan közel egy hulladék-feldolgozóhoz, legalábbis a szektor számából ítélve, talán nem is kellene odamennem. Nem gondoltam, hogy az, akit keresek, ilyen helyen élne.

Alig tettem három lépést, amikor megláttam a három droidot. Soha nem láttam hasonlókat, de felépítésük és nem különösebben bizalomgerjesztő külsejük elárulta, hogy valamiféle rendvédelmi szervnek dolgoznak. Egyenesen rám néztek vörös szemeikkel, fémtestük tartásából látni lehetett, készen állnak arra, hogy elkapjanak.

– Kérem, ne mozduljon! Biztonsági ellenőrzést hajtunk végre! – mondta egyikük meglepően emberi hangon. Engedelmeskedtem, leginkább azért, mert fogalmam sem volt, mi mást tehetnék. A két szélső droid közelebb lépett, fémtalpaik alatt megcsikordult a műanyag padló. Egyikük kinyújtotta karját, de akkor eszembe villant, miért is állok itt, mint egy közönséges ember? Nekem feladatom van, amit el kell végeznem és ha ezek elkapnak, talán bezárnak vagy még annál is rosszabb történik velem.

Gyorsan mozdultam, félrelöktem a felém nyúló fémkezet és rohanni kezdtem a lakótömb széle felé. Talán háromlépésnyire jutottam, amikor valami kemény és nehéz nekem csapódott hátulról és a földre döntött. Két hideg fémpánt szorította le a kezeimet, arcomon éreztem a padló hűvös műanyagát. Lehunytam a szemem.

– Gyere vissza! – hallottam egy hangot, amely nem hasonlított a robotéra. Kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit, csak a padló egy darabját, mindössze a körülöttem felhangzó zajokból sejtettem, mi történik.

– Gyere vissza! – ismételte a hang és valami megragadta a vállam, aztán valami nagyot villant, mintha bomba robbant volna a közelemben, bár hangot nem hallottam és a következő pillanatban eltűnt a padló fehérsége, a rám nehezedő nyomás megszűnt és én a hátamon feküdtem valami félhomályos helyen.

Hosszú másodpercek teltek el, mire rájöttem, hogy egyszerűen visszatértem az ugrásból, amit életemben másodszor Kapu nélkül hajtottam végre.

– Ez nem volt jó ötlet! – mondta egy hang mellettem. Odakaptam a fejem. Csirke állt az ágy mellett és engem nézett.

– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.

– Megakadályoztam, hogy hülyeséget csinálj!

– Mi van? – értetlenkedtem. Csirke leült az ágy szélére.

– Hülyeség, ha valaki a te helyzetedben megpróbál megszökni és azt hiszi, hogy nem jövünk rá. Érdekes a képességed, de ebben a helyzetben nem sokra mész vele.

– Te... miről beszélsz? – döbbentem meg. Csirke rezzenéstelen arccal válaszolt.

– Tényleg azt hitted, hogy átverhetsz bennünket? Mostantól kezdve egyetlen percre sem hagyunk egyedül, még egy ilyen kísérlet és nagyon megbánod!

Villámgyorsan az ágy széle felé vetődtem, de Csirke keze utolért, megragadta a vállamat és visszarántott. A kis testbe hatalmas erő szorult, ami egészen elképesztő volt, ugyanakkor rémisztő is, hiszen azt jelentette, hogy ezek itt körülöttem nem emberek, hanem valami egészen mások.

– Sokkal kellemesebb is lehetett volna az integrálás, de te ezt a megoldást választottad, így felgyorsítjuk a folyamatot.

Csirke elhallgatott és a nyíló ajtó felé nézett, amelyen most lépett be anyám, vagy az a valami, ami annak adta ki magát.

– Erre már nem lesz szükség! – mondta anya és a mennyezet felé bökött kezével. A szoba körvonalai hullámzani kezdtek, majd hirtelen sötétbe borult minden. Amikor újra világos lett, egy szimulációs kamrában feküdtem, az ágy szerepét betöltő kemény műanyaglap szélén egy Gyűjtő ült, kissé arrébb, ott, ahol régen a szoba ajtaja állt, egy másik kék lény nézett rám.

Ha a közelebbit sikerülne leütnöm...

– Nem fog sikerülni! – mondta a közelebbi lény és nagy fekete szemeivel szinte gúnyosan végigmért. Csak akkor tudatosult bennem, hogy ezek elől nem tudom elrejteni a gondolataimat. Hiába tervezném meg, hogyan fogom kiiktatni őket, mire megtenném az első mozdulatot, már tudnának róla. Csapdában vagyok és senki sem tudja, hol.

Azt hiszem, nekem annyi.