Féreglyuk

35.

A padlón ébredtem, hörögve és levegő után kapkodva. Sikoltozva próbáltam lerázni magamról a savcseppeket, egyszerre próbáltam minden irányba menekülni, védeni magam és csak hosszú idő múlva fogtam fel, hogy vége. A padló tökéletesen ép volt és száraz, a maró sav legapróbb nyomait sem tudtam felfedezni.

Tudtam, végig tudtam, hogy illúzió volt, nem is lehetett más, de akárkik is építették ezt a kamrát, a valóságnak egy olyan tökéletes másolatát hozták létre, amely kegyetlenebb volt mindennél, amivel eddig találkoztam.

Újra összerándultam, amikor eszembe jutott a testemre fröccsenő sav, az égető fájdalom és az a pillanat, amikor felfogtam, hogy nem menekülhetek, mert talán csak egy fél percig leszek képes talpon maradni és utána nem marad más, mint a totális fájdalom.

Éreztem, ahogy reszket a kezem, lábaim tapossák a levegőt, próbálnak minél messzebb vinni ettől a borzalomtól, aztán újra és újra felfogom, hogy vége, majd újra és újra visszasüppedek az emlékekbe és újraélem őket, a körforgás pedig felemészti az összes energiámat és az akaratomat.

Egy idő után már nem is mozdultam, agyamban kavarogtak az emlékek, bőröm égett, már a gondolattól is vörös foltok ütköztek ki rajta, amelyek kegyetlenül fájtak anélkül, hogy a savnak akárcsak egy cseppje is a közelemben lett volna.

A hátamon feküdtem a hűvös műanyag padlón és a mennyezetet néztem, ahol a szellőzőcső fekete nyílása sötétlett. Vajon valódi vagy az is az illúzió része?

Mit tervezhetnek velem és mit tehetek ellene? Meddig lehet ellenállni a savnak és vajon mit fogja előbb felmondani a szolgálatot, a testem vagy az elmém?

A csendbe szinte belevágott a halk zörej, amely valahonnan a sarokból hallatszott. Odanéztem és éreztem, ahogy a hideg végigfut a hátamon és marokra fogja egyre hevesebben zakatoló szívemet. A sarokban lévő nyílások újra feltárultak és már láttam is a sárgás folyadékot, ahogy felém folydogál, néhány másodperc múlva pedig megéreztem az olvadó műanyag bűzét is.

Tisztában voltam vele, hogy ez nem a valóság és most megpróbáltam ellenállni. Sorolni kezdtem magamban, miért lehetetlen, hogy a valóságban ez történjen. Az első alkalommal sem szenvedtem valós sérüléseket, most sem fogok. A padló tiszta és sérülésmentes, pedig szét kellett volna olvadnia. Megpróbáltam a folyadék mozgását figyelni, hogy észrevehessem az algoritmus esetleges hibáit, az ismétlődő fodrokat vagy mintázatokat, a rendszer másodperces késlekedését vagy aszinkron viselkedését. Megpróbáltam felkészülni arra a pillanatra, amikor a folyadék a bőrömhöz ér és folyamatosan emlékeztettem magam arra, hogy mindaz, amit látok, nem a valóság része.

Az egyre csökkenő méretű száraz terület közepén állva úgy tűnt, egy-egy pillanatra szabályos rajzolatokat fedezek fel a folyadék felületén, de aztán ezek szertefoszlottak és a folyadék egyre kisebb mozgásteret engedélyezett.

Amikor a sárgás lé hozzáért a lábamhoz, semmit sem éreztem. Láttam, ahogy körbefolyja a nagylábujjam és ekkor eljött a győzelem pillanata. Egyszerűen semmit sem éreztem, mintha csak langyos vízbe léptem volna.

Önkéntelenül is elvigyorodtam és elmondhatatlanul büszke voltam magamra, hiszen egyszerű emberként, vagy ahogy Ymer mondta régebben, ember-Kutató hibridként túljártam egy fejlettebb faj tagjainak eszén. Milyen csodálatos érzés volt! Akkor értettem meg, hogy tényleg több vagyok annál, mint amit gondolok magamról.

Lenéztem a lábamra, büszke akartam lenni a látványra. Egy hosszú, nagyon hosszú pillanatig csak értetlenül bámultam a habos-véres masszát, az olvadt, lefoszlott húst és a fehér csontokat, aztán mintha valaki egy éles kést vágott volna a csigolyáim közé. A fájdalomtól egész testem összerándult és én önkéntelenül hátra akartam ugrani, de akkor olyasmi történt, amire nem készülhettem fel.

Lábfejeim egyszerűen szétmállottak, mint a tengerparton épített homokvár az első nagy hullám ereje alatt és én hanyatt vágódtam, teljes testemmel a sárgán pezsgő savba.

Emlékeim innentől egészen megbízhatatlanokká váltak, csak néhány képre emlékszem. A szemeim előtt táncoló fényes fehér csillagokra, amelyek még a mennyezeti lámpák fényét is elhomályosították. Magam előtt tartott tenyeremre, amely sárgásvörös volt a maró sav habjától és a vértől, ujjaimra, amelyekről lemállott a hús, a csontok fehérségére és a leírhatatlan kínra, aztán ahogy az első esetben, most is elsötétült előttem minden.

Amikor magamhoz tértem, ismét a hófehér és tiszta padlón feküdtem, egész testem mintha izzó parázson sült volna, bőröm vörös volt és puffadt. Valami nedvességet éreztem a jobb kezemnél, erre magam előtt is váratlanul felpattantam és a kamra ajtaja felé rohantam, hogy aztán nagyot puffanva csapódjak neki a falnak.

Hátamat a falnak vetettem és vártam a savat, de az nem érkezett. A sarokban lévő nyílásokat takaró lemezek zárva voltak, minden olyan volt, mint szokott, kivéve hogy rettenetesen féltem.

Nem tudom, meddig állhattam ott, háttal a falnak, tenyereimet a falnak támasztva és várva, hogy ismét szétmarjon a sav, de éreztem, hogy a következő támadást talán már nem fogom kibírni ép ésszel.