Féreglyuk

4.

Aztán eljött az utolsó nap. Apa reggel azt mondta, beszélni szeretne velem, mire hazajövök az iskolából, már otthon lesz, menjek be a dolgozószobájába. Ettől meglepődtem és rossz érzésem támadt. Soha nem jelentette be, ha beszélgetni akart és láttam a szemén, hogy valami baj van. Soha nem láttam ilyennek.

Aznap a szokottnál is kevésbé érdekelt az iskola, alig vártam, hogy vége legyen. Amint megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő, a táskámba söpörtem a könyveimet és a tanárral mit sem törődve elindultam az ajtó felé. Emlékszem az öreg döbbent arcára, amikor elmentem mellette. Szemüvege az orra hegyén, kezében a kréta, amellyel állandóan a táblát szokta bökdösni, szemöldöke felszaladt a homloka közepére és csak nézte, ahogy otthagytam az osztályt. Akkor láttam utoljára az öreget.

Apám nem volt otthon. Vártam rá, de egészen estig nem érkezett meg. Anyám nem tudta, hol van, de nem tűnt idegesnek. Apám néha nagyon későn jött haza, úgy tűnt, egyszerűen elfelejtette, hogy beszélni akar velem. Így hát megvacsoráztam és elmentem lefeküdni, mert valahogy semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy a tévét bámuljam vagy csak üldögéljek a szobámban.

Ezután másfél óráig csak feküdtem az ágyban és a mennyezetet nézegettem. Egyáltalán nem voltam álmos, de még mindig jobb volt feküdni és azon gondolkodni, miért nem alszok már, mint felkelni és bármi mást csinálni. Az ágy kényelmes volt, a takaró alatt pedig kellemes meleg. Arra gondoltam, ha eljön majd életem utolsó napja, azt szeretném, ha ilyen nyugodt lenne.

Valami árnyék suhant végig a falon, mintha odakint valami elrepült volna az ablak előtt. Odanéztem, de nem láttam semmi különöset, valószínűleg csak a kinti nyárfa ágai mozogtak. Aztán valami az ablaknak koccant. Felkeltem és kinéztem az ablakon. Talán valamelyik osztálytársam szórakozik, bár nem tudtam, miért tenné. Valószínűleg mindegyiknek van jobb dolga, mint hogy velem szórakozzon. Visszamentem az ágyamhoz és leültem a szélére.

Még egy koppanást hallottam, mintha egy apró kavics pattant volna le az ablaküvegről. Újra odamentem az ablakhoz és kissé ingerülten félrerántottam a függönyt. Az ablaktól mintegy három méterre álló nyárfa egyik ágán egy árnyékot láttam, mintha valaki ült volna rajta. Jobban megnéztem az alakot és meglepetten láttam, hogy narancssárga dzsekit visel. Ki ez és mi a fenét akar tőlem? Néhány pillanatig tétováztam, kinyissam-e az ablakot, aztán úgy döntöttem, elég messze van ahhoz, hogy bármiféle kárt okozhasson, így kinyitottam az ablakot és kinéztem rajta.

Az alak intett egyik kezével, hogy húzódjak félre, de nem mozdultam. Még egyszer intett, most már kissé nagyobb lendülettel, de csak a fejem ráztam.

– Mit akarsz? – suttogtam ki az ablakon, nem akartam, hogy bárki is meghallja. Az idegen furcsa fejmozdulatot tett, mintha megcsóválta volna a fejét, aztán olyan hirtelen, hogy reagálni sem tudtam, ellökte magát az ágról és egyenesen az ablakpárkányon landolt. Az egész olyan gyorsan történt, hogy félreugrani sem tudtam, csak álltam ott sötétkék pizsamámban és farkasszemet néztem vele. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, talán csak egy pillanat, talán percek, mire agyam összerakta a képet, ami a szemem elé tárult. Az alak az ablakkeretbe kapaszkodott és csuklyája alól egyenesen rám bámult. A szeme...

Nem emlékszem, mi történt. A következő pillanatban már az ágyamon feküdtem, az alak pedig ott állt a szoba közepén. A szobában égett a mennyezeti lámpa, az alak fején már nem volt ott a csuklya, én pedig iszonyattal vegyes félelemmel bámultam rá, pedig nem volt benne semmi ijesztő, de annyira idegen volt, amennyire ez csak lehetséges volt.

Nem volt emberi lény. Nagyjából olyan magas lehetett, mint én, esetleg egy kicsit alacsonyabb, feje formája olyan volt, mint bármelyik emberé, de határozottan nem tartozott közénk.

Az arca kivételével egész fejét szürkés foltokkal tarkított narancsszínű, igen rövid szőr borította. Homloka alacsonynak tűnt, mert a szőr szinte közvetlenül a szemei fölött kezdett nőni. Kis kerek fülei voltak, a szemei pedig döbbenetesen idegennek tűntek. Négy vagy öt pupillája volt, amelyek körben helyezkedtek el, mint a revolver forgótára és ezek a pupillák egymástól függetlenül szűkültek vagy tágultak, aminek láttán végigfutott a hátamon a hideg.

Lassan a szemem elé emeltem a kezem, azt próbáltam tesztelni, vajon álmodok-e. Abban a pillanatban teljesen logikusnak tűnt, hogy ez csak egy álom, bár kétségtelen, egészen más, mint az eddigiek. Talán ez a következő állomás, mostantól idegen lényeket fogok álmodni, akik ebben a világban járnak. De az is lehet, hogy megőrültem.

Újra megnéztem a kezem. Állítólag ha most is a saját kezemet látom mindenféle torzulás nélkül, ébren vagyok. Nem örültem a látványnak. A jelek szerint ébren voltam.

A lény nem mozdult, csak felemelte a kezét. Négy ujja volt, négy hosszú és vékony ujja, a tenyerén szürkés színű bőrt láttam, amelyet vékony, narancsszínű erek hálóztak be.

– Ne félj tőlem, jó szándékkal jöttem. Nem akartalak megijeszteni, de nem volt más választásom.

Az első pillanatban fel sem fogtam, csak később tudatosult bennem, hogy a lény ajkai nem mozogtak, miközben teljes bizonyossággal hallottam a szavait.

– Telepátia – mondta.

– Mit... – kezdtem, de elhallgattam, mert éreztem, pontosan tudja, mit akarok kérdezni.

– Menj le apád szobájába! Most van itt az idő, hogy beszéljetek. Gyorsan, ha sietsz, még időben érkezel!

Nem mozdultam. Talán mégiscsak álmodok, mert ennek nincs semmi értelme. A lény közelebb lépett és kinyújtotta felém jobb kezét, mintha csak segíteni akarna abban, hogy felkeljek. Félrehúzódtam előle és inkább felkeltem, mint hogy hagyjam, hogy hozzámérjen. Talán tényleg az lesz a legjobb, ha lemegyek apámhoz, bár ha megjött volna, arról tudnék, mert hallottam volna a kocsi hangját.

Óvatosan, ügyelve arra, hogy nehogy túlságosan közel kerüljek a lényhez, az ajtóhoz mentem, kinyitottam és kicsusszantam a folyosóra. Az ajtót becsuktam magam mögött és megkönnyebbülten láttam, hogy a narancsszínű idegen nem próbál utánam jönni.

Önkéntelenül is igyekeztem minél több részletet megfigyelni útközben. Állítólag ha álmodsz, a kisebb részletek mindig változnak a valósághoz képest. Megnyugodtam volna, ha tudom, mindez csak álom, de akármit is néztem meg, akármihez is értem hozzá, a lépcsőkorláthoz, a falhoz, a földszinti kis asztalka sarkához a folyosón vagy a lyukhoz a falburkolaton, amelyet én okoztam néhány évvel ezelőtt, amikor nyílvesszőt lőttem a falba, minden olyan volt, mint amilyenre emlékeztem.