Féreglyuk

10.

– Ymer vagyok. Kíváncsi voltam, mikor kérdezed meg a nevem, de látom, hogy eszed ágában sincs. A te nevedet már tudom, de lehet, hogy rózsaszín kukacnak foglak hívni, csak hogy tudd, milyen érzés.

– Bocs...

– Nem haragszom, csak megjegyeztem.

– Ö... az Ymer az fiúnév?

– Nem.

– Szóval akkor lány vagy?

– Nem.

Még emberek között is nehéz néha eldönteni, ki beszél komolyan és ki nem, de egy idegen lény esetében szinte lehetetlen, még akkor is, ha humanoid és arcának felépítése is nagyban hasonlít az emberére. Szerencsére Ymer megkönyörült rajtam.

– Megpróbálom elmagyarázni. A legtöbben közülünk ugyanúgy hímek vagy nőstények, mint nálatok, de a kölykök egy kis része nem nélkül születik. Ezt tekintheted születési rendellenességnek is, de tény, hogy ezek a kölykök olyan tulajdonságokkal születnek, amelyek képessé teszik őket arra, hogy irányítsák a Kapukat.

– Akkor te kiválasztott vagy?

– Olyasmi.

– De akkor ti nem szaporodhattok.

– Nem, de nem is szükséges. Az utánpótlás folyamatos, az egyes generációkban mindig elégséges számú egyed születik így, közülük csak a legjobbak kerülnek az Utazók közé, a többiek más feladatot kapnak.

– Kik azok az Utazók?

– Nos, ez egy kicsit bonyolult. Már meséltem a Gyűjtőkről, akik minden civilizációt megkeresnek és adott pillanatban az elérhető tudásanyagukat lemásolják. Nos, ezt nélkülünk nem lennének képesek megcsinálni, hiszen a Kapuk irányításához csak mi értünk. Magát a gyűjtést is mi kezdtük el sok millió évvel ezelőtt és egészen addig nem is volt baj, amíg fel nem fedeztük a Gyűjtők népét. Ők is ugyanolyanok voltak, mint a többi frissen feltérképezett faj, de volt valamijük, amivel mi nem rendelkeztünk.

– Fegyverek – bólogattam, de Ymer megrázta a fejét.

– Nagyfokú önzőség. Mi azért kezdtük gyűjteni az információkat, hogy másokon segíthessünk. Ha az adott civilizációnak szüksége volt külső segítségre, mert anélkül megsemmisültek volna vagy veszélybe került volna a fejlődésük, segítettünk, egyes kiválasztott egyedek számára elérhetővé tettünk bizonyos technológiákat. A Gyűjtőknek is megtetszett a dolog, de ők csak magukra gondoltak. Azért akarták a tudást, hogy önmagukat isteni szintre emeljék. Sajnos voltak köztünk olyanok, akikre hatással volt ez a gondolkodásmód és elhagytak minket, hogy követhessék őket.

– Akkor ti most harcoltok egymással?

– Így is lehet mondani. Nekünk nincs nagy katonai erőnk, ezért a Gyűjtőket nem tudjuk megsemmisíteni, más módszerekkel vettük fel a harcot. Az általuk ellenőrzött bolygókon vesszük fel a kapcsolatot az ügynökeikkel és őket pusztítjuk el, a Kapukat zavarjuk meg, a Gyűjtőket irányítjuk rossz célpontokra és hasonlók.

Elgondolkodtam. Kezdett nem tetszeni ez az egész, mert eszembe jutott, vajon van-e ennek köze ahhoz, hogy itt vagyok.

– Hogyne lenne – bólogatott Ymer. – A te apád is a Gyűjtők ügynöke volt, de hajlandó volt átállni hozzánk és elárulni őket. Amikor elvittelek, a Gyűjtők még nem tudták, de ha rájönnek, abban a pillanatban kivégzik. Téged azért hoztalak ide, mert van egy különleges képességed, amivel segíthetsz nekünk.

– Nem tudom irányítani a Kaput – mondtam.

– Még nem tudod, de nem is emiatt vagy itt. A te képességed abból áll, hogy a Kapu használata nélkül is képes vagy utazni.

– Azok csak álmok... – ellenkeztem, de Ymer leintett.

– És a kövek meg az állatok, amiket magaddal hoztál? Nem, ezek nem álmok, te valamilyen módon képes vagy eljutni a Kapu használata nélkül is egy másik világba és ott igen korlátozottan, de jelen lenni anélkül, hogy az eredeti világodat elhagyd. Ez valami olyasmi, amivel eddig nem találkoztunk.

– Erről a Gyűjtőknek nem szabad tudniuk, igaz? – kérdeztem. Ymer bólintott.

– De az a Gyűjtő, aki ott volt apámnál, látott engem és tudta, hogy megértem őt.

– Ők csak a telepátiáról tudnak, az pedig sokkal gyakoribb a világegyetemben, mint gondolnád. A Kutatók közül nem apád volt az első, aki utódot hozott létre, ez alapvető ösztön, sokan nem tudják fékezni magukat. Szinte mindegyik Kutató átadja a telepatikus képességét az utódjának. Amíg a többiről nem tudnak, nincs baj.

– Nincs baj – ismételtem komoran. Egyedül maradtam, mindenki halott, akit ismertem, de a lényeg az, hogy nincs baj. De jó lenne, ha nem lenne semmiféle földöntúli képességem, csak egyszerű földi ember lennék! Igaz, akkor talán már nem élnék, de még halottnak lenni is jobb, mint egy civilizáció utolsó túlélőjeként élni.

– Ne gondold, hogy csak neked nehéz. Amikor megszülettem, elvettek a családomtól és elhoztak ide. Soha nem láttam őket, csak a nevüket ismerem. Van egy csomó testvérem, de eddig csak egyet láttam közülük, akit ugyanúgy született, mint én. Soha nem lehet családom, nem lesz senki, aki továbbviszi a nevemet. Igen, ez nálunk is fontos.

– Nem vigasztaltál meg...

– Tudom. Nem is akartalak, csak azért mondtam el, hogy lásd, mások is legalább ilyen nehéz helyzetben vannak.

Ymer közelebb lépett és megölelt. Sikerült meglepnie, mivel még sosem tett ilyesmit. Automatikusan magamhoz szorítottam és ez nagyon jólesett, mintha csak egy nagyra nőtt plüssállatot szorongattam volna. Ymer egyik keze végigsimított a hátamon, a másikkal a nyakamat kezdte dörzsölgetni, ami furcsa volt, de arra gondoltam, ez náluk talán a vigasztalás egyik módja. Megnyugtató volt, éreztem bundájának szagát, ami furcsa keveréke volt az erdő szagának, a húsos levelek édes nedvének és valami másnak, amire nem voltak szavaim. Hirtelen rádöbbentem, mennyire hiányzott valakinek a közelsége.

– A többit halasszuk későbbre, jó? – szólalt meg Ymer és kibontakozott az ölelésből. – Most, hogy már tudod, miért vagy itt, elviszlek valahová, ahol megtanulhatod, hogyan bánj a képességeiddel.