Féreglyuk

19.

A fegyver nagyot rúgott, bár úgy láttam, semmiféle szilárd részecskét nem lőtt ki. Minden lövésnél kékesfehér energiagömbök hagyták el a fegyver csövét. Egyik sem talált.

Az egyik lény felém fordult és rám emelte fegyverét. Mire észbe kaphattam volna, a lövedék a lábam előtt robbant szét, szikraesőt kaptam az arcomba és a robbanás ereje belökött a nyitott Kapun. Odabent kissé kábán lebegtem néhány másodpercig, kezemben még mindig szorítva a fegyvert, aztán amikor látóterembe került a Cél, megdöbbenve láttam, hogy a gyík éppen akkor próbál bejutni rajta. Mivel semmiféle védelem nem volt aktív, félig már be is bújt, egyik kezével a hártya mellett kaparászott.

Gyorsan célra tartottam. Hirtelen eszembe jutott valami és bekapcsoltam a célzó automatikát. A következő három lövésem talált, a gyík fejét és testének felső részét cafatokra tépték a lövedékek, a Gömb belsejében ezek a lilás cafatok minden irányban repkedtek, egyre táguló és ritkuló felhőt alkotva a Cél körül.

Gyorsan a nyíláshoz repültem, magam előtt tartva a fegyvert, készen arra, ha szükséges, a másikat is lelőjem. A nyílás előtt valóban ott állt a másik lény és fegyverével bedöfött a nyíláson. Meghúztam a ravaszt és szerencsém volt. Nem, a lényt nem találtam el, mert a plazmahártya nem engedte ki a lövedéket. Azért volt szerencsém, mert nem szemben álltam a nyílással, ezért a visszapattanó lövedék nem engem tépett szét, hanem elsüvített a Gömb belseje felé.

Azonnal rájöttem, mit kell tennem. Odarepültem a nyíláshoz, kidugtam rajta a fegyver csövét és ujjamat rátapasztottam a ravaszra. A fegyver felvisított a kezemben és szórni kezdte a kékesfehér gömböket, a panelen pedig egyre fogyott a felhasználható energia.

Az utolsó pillanatban kaptam észbe, alig maradt energiám. A lényre már csak a fémpadlón terjengő lilás, halványan világító cafatkák, nyálkás belsőségek darabjai emlékeztettek. Odakint pedig ott állt a Védelmező, egyik kezében a fegyvere, a másik kezében Ymer öntudatlan teste. Intettem neki, mire a nagydarab lény olyan sebességgel indult meg, hogy alig hittem el.

Néhány másodperc után lefékezett a nyílás előtt, behajította rajta a dobozt, majd óvatosan belökte Ymer testét. A Gömb felől furcsa vibrálást éreztem, de nem volt időm gondolkodni rajta, mert a Védelmező felvakkantott:

– Visszatérni!

Azonnal a Cél felé fordultam és zártam a Kaput, majd tétovázás nélkül a bejárat felé indultam, mögöttem a Védelmező haladt. Repülés közben gyors pillantást vetettem Ymerre. Sápadt volt, szürkés bőre egészen elhalványult, mellkasán sötétre perzselődött a ruha és a bőr, alatta viszolyogtatóan nyálkás, zselés állagú seb húzódott, amelyből sárgás színű, egészen híg vér vagy valamilyen folyadék csepegett, a súlytalanságban felhőt alkotva körülöttünk. Fél szemmel láttam, hogy a Védelmező valami fémszínű tasakot tép fel fogaival és a benne lévő gyurmaszerű anyagot ujjaival a sebbe tömködi, amely fehéres habbal pezsegni kezdett és valami egészen undorító, elképesztően fullasztó szagot árasztott.

A történtek után nem feledkeztem meg kilépés előtt a környezet letapogatásáról, sőt még arra is gondoltam, hogy az órámon keresztül segítséget kérjek. Mire hármunk közül utoljára kiléptem a Kapun az állomás egyik nagy hangárjában, már vártak ránk, három fehér ruhás emberszerű lény, mindhárman ki­bor­gok, egyikük fején agyi implant nyomát láttam.

Ymer testét egy lebegő hordágyra tették, amelyen már menet közben elkezdték a vizsgálatot. Egyetlen szó nélkül tűntek el az egyik felvonóban és egyedül maradtam a Védelmezővel.

Most, hogy jobban megnéztem, láttam, hogy ő is megsebesült, egyik vállán feketére égett a bőr, a nyakát feltépte egy lövedék és sárgás vére tapadós foltot képezett fémszínű páncélján.

A Védelmező rám nézett és megszólalt:

– Nem értettem, mit lát benned Ymer, nem vagy közülünk való, nem vagy kiképezve és nem vagy telepata. De most, azt hiszem, én is megláttam benned a tehetséget. Igaz, ehhez az is kellett, hogy elszúrjam a dolgot.

Nem szóltam semmit. Mit mondhattam volna? Ez most dicséret volt?

– Mi lesz Ymerrel? – kérdeztem inkább.

– Rendbe jön. Eddig mindig rendbejött, sokkal szívósabb, mint gondolnád. Ne félj, visszajön hozzád.

– Hozzám?

– Veled akar dolgozni. Most már talán én is, bár nem ártana, ha mostantól egy kissé erőltetettebb tempóban képeznénk ki, mert mire mindent megtanulsz, öreg leszel.

– Gondolod, jó leszek...ööö, mire is?

– Jó Futár leszel. Ha csak a fele igaz annak, amit Ymer állít rólad, jó leszel. A hagyományos módon már tudsz bánni a Kapuval, figyelsz a társaidra, megvan benned a bajtársiasság és nem vagy gyáva.

Elvörösödtem.

– Hát... kösz.

– Nincs mit. És szólíts Ybarnak. Ez a nevem.

– Oké. Ybar.

– A te neved micsoda?

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy amióta eljöttem otthonról, senki sem szólított a nevemen és ez eddig fel sem tűnt, hiszen az egész világon nem maradt senki, aki tudta volna, hogy hívnak.