Féreglyuk

26.

Átlendültem a kerítésen, puhán érkeztem a fűbe és ahogy a filmekben láttam, rögtön arrébb is gurultam, egyenesen a kerítés mellett terpeszkedő bokor mögé, amelynek zöldes barna levelei nagyjából eltakartak.

A gömb mély búgása egyre közelebbről hallatszott. Gyorsan körülnéztem, hátha meglátok valamit, amit fedezékként vagy fegyverként használhatok, amikor a hátam mögül hangos kutyaugatást hallottam. Nagyon megijedtem. Sosem volt kutyám és talán éppen emiatt meglehetősen féltem tőlük. A gondolat, hogy meg fog támadni, megrémített, már nem is tudtam, hogy egy vélhetően ellenséges szándékú idegen gép vagy a kutya a félelmetesebb ellenfél.

A gömb közben a kerítés elé ért, néhány érzékelőjének fénypontját a levelek között is láttam, ahogy felém irányultak. Ekkor ért oda a kutya, éreztem, hogy a sötét bunda nekem csapódik. Lehunytam a szemem és reméltem, hogy talán nem lesz olyan fájdalmas, mint képzelem, de az állat nem támadott, hanem a kerítésnek ugrott és vadul ugatott.

Hosszú pillanatok teltek el, mire észrevettem, hogy a nagy, hosszú szőrű kutya nem csak úgy vaktában támadja a kerítésen túli ellenfelet, hanem mindig éppen előttem ugrál, hogy eltakarjon a gép elől. A gömb hátrébb röppent, magasabbra emelkedett, mire a kutya fel-felugrott a kerítésre, mintha mindenáron le akarná vadászni a gömböt. Egy idő múlva a gép megunta, lejjebb ereszkedett és továbbsiklott a levegőben. A kutya egy ideig még ugatta, de már kevésbé dühösen, majd amikor a mély, búgó hang elhalkult, ő is elhallgatott.

Továbbra is csendesen feküdtem a bokor alatt. A kutya odajött hozzám, megszaglászott, majd fölém hajolt és nyalni kezdte a fülemet. Ezt jó jelnek vettem, lassan felültem és óvatosan megsimogattam az állatot, amely barátságosan csóválni kezdte a farkát. Egy ideig simogattam a kutyát, közben azon gondolkodtam, hogyan tovább. A főutcán nem tudok elrejtőzni a gömb elől, ha rám talál, nekem végem. Nem tudtam, mire képes, de azt sejtettem, hogy nem lesz barátságos velem.

A kutya hirtelen megfordult és a kert végében álló kétszintes ház felé indult. Alig tett meg két métert, visszafordult és rám nézett, majd újra elindult. Ezt megismételte néhányszor, mintha azt akarná, hogy kövessem. Kinéztem a bokor alól, de nem láttam a gömböt és a hangját sem hallottam, ezért úgy döntöttem, a kutya után megyek. Amint felálltam és elindultam, az állat felgyorsult és néhány másodperc múlva eltűnt a ház sarka mögött. Utánaszaladtam. Ott várt rám a ház mellett egy pinceablaknál, amely nyitva volt. Még egyszer rám nézett, aztán beugrott rajta. Odaléptem és benéztem a pincébe. Sötét volt odabent, de annyit láttam, hogy egy palló van az ablakhoz támasztva.

Letérdeltem és bedugtam a fejem a pinceablakon. Nem láttam semmit, de úgy gondoltam, a házban talán találok valamit, ami hasznomra lehet. A palló keskeny volt, a vége az ablakhoz volt erősítve és emiatt elég biztonságosnak látszott. Meredek volt és sejtettem, milyen hülyén nézhetek ki, ahogy négykézláb próbálok beljebb jutni, de nem volt jobb ötletem. Aztán megláttam a betonpadló egy darabkáját, ebből már tudtam, milyen messze vagyok a földtől. Lecsúsztam a pallóról és leugrottam.

Körülnéztem. Sötét volt, odakintről sem jött sok fény, a ház mellett álló vastag törzsű fák miatt a háznak ez az oldala egész nap félhomályban lehetett. A kutya ott állt mellettem, éreztem, ahogy farka a lábszáramat csapkodja, erről valamiért Ymer jutott eszembe, de ez most annyira távolinak tűnt, mintha csak egy álom lett volna.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte egy hang.

– A gömb elől másztam be – válaszoltam.

– Rex, gyere ide! Te meg lépj hátrébb!

Engedelmeskedtem és odaléptem, ahol egy pillanattal korábban a kutya állt.

– Egy lépést balra! Még! Még egyet! Állj!

Éreztem a nap halvány fényét az arcomon. Kissé zavart, hogy én jól látszom, de nem tudom, kivel állok szemben. Hosszú másodpercekig teljes volt a csend.

– Te... te vagy az? – kérdezte a hang hitetlenkedve. Nem értettem, mit akar ezzel.

– A Mező utcában laktok, az anyád neve Anna és van egy húgod is. Az apád eltűnt, amikor megjelentek ezek az izék.

– Igen! – bólintottam, bár az információk egy része nekem is új volt. Ezek szerint apa eltűnt. Ez baj, nagy baj, sőt, hatalmas baj, de ez a valaki ismeri anyát és Csirkét.

– Anyáék jól vannak? – kérdeztem.

– A körülményekhez képest igen.

– Mi történt itt?

– Azt neked kell tudnod.

– Nekem? – értetlenkedtem. – De hát én itt sem voltam.

– Minden miattad történt – mondta a testetlen hang és beleborzongtam abba a mélységes komorságba, ahogy kimondta ezeket a szavakat.

– Ki a franc vagy egyáltalán? – kérdeztem ingerülten. – Honnan kellene tudnom, mi történik itt? Az Univerzum másik feléből jövök, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán létezik-e még ez a bolygó.

– Azelőtt egy iskolába jártunk – mondta a hang. – Biztos, hogy nem emlékszel rám.

– De te tudod, ki vagyok...

– Persze, hogy tudom.

Az alak előlépett az árnyékból. Egy korombeli fiú volt, sötét hajú, vékony és valahogy ismerős. Kezében vadászpuskát tartott és egyenesen rám szegezte.

– Mindenki tudja, hogy ki vagy. Mindenki, aki életben maradt és aki életben akar maradni. Ki van zárva, hogy akár csak egy napig is túlélj ezen a bolygón, mert a Gyűjtők akkora vérdíjat tűztek ki a fejedre, hogy annak senki sem tud ellenállni.