Féreglyuk

44.

Egy szobában álltam, amelynek fehéren csillogó falai furcsa szögben álltak. Első pillantásra teljesen szabályosnak, függőlegesnek tűntek, de minél tovább néztem őket, annál ferdébbnek látszottak, de nem tudtam volna megmondani, milyen irányba és mennyire térnek el a megszokottól. Pislogtam néhányat, de a furcsa jelenség nem szűnt meg.

A helyiség nagyjából öt méter átmérőjű lehetett, nagyjából kocka formájú, de a furcsa szögek miatt még abban sem voltam biztos, hogy a valós méretei nem térnek el jelentősen attól, amit gondolok róla.

A szoba közepén egy emelvény állt, ugyanabból a fényes fehér anyagból készítve, mint a falak. Az emelvények ezüstös színű hengerekből, áttetsző csövekből és egy kocka alakú üvegedényben remegő sárgás zseléből álló berendezés állt. Működött, a csövekben lassan pulzált valami sűrű folyadék, de nem úgy nézett ki, mint egy régi filmben az őrült tudós laborja, sokkal inkább úgy, mint egy teljesen hétköznapi dolog.

Tettem néhány lépést az emelvény felé, de megálltam, mert úgy éreztem, mintha nagy dőlésszögű lejtőn haladnék lefelé, bár szemeim teljesen sima felületet láttak.

Az órámra épített kamerával szerettem volna néhány felvételt csinálni erről a furcsa helyről, de ahogy lenéztem, rájöttem, hogy teljesen meztelen vagyok, még az órám sincs rajtam. Tehát minden működik, ismét végrehajtottam egy álomugrást, ahogy mostanában a képességemet neveztem.

Most már csak az a kérdés, mit keresek itt és mikor jön a Kutató, hogy átadja az adathordozót.

Körbenéztem, de sehol sem láttam ajtót, ablakot vagy bármilyen más közlekedési útvonalat. Úgy tűnt, mintha ide egyszerűen nem lehetne bejutni.

– Nincs rá szükség, mi másképpen közlekedünk – szólalt meg egy hang a fejemben. Mivel már megszoktam a telepátiát, nem kezdtem el forgolódni és keresgélni a hang forrását.

– Merre vagy? – kérdeztem közös nyelven.

– Előtted – jött a válasz az emelvény felől. Közelebb léptem, apró lépésekkel, mert most is úgy éreztem, hogy a szoba látszólag sima padlója erősen lejt, bár most mintha egy másik irányba tenné.

– A tartályban – közölte a hang. Az üvegedényben remegő sárgás zselére meredtem.

– Igen, ez vagyok én, legalábbis amit te látsz belőlem. Ezek a lények a valóságban több köbméternyi kiterjedésűek, elég nehéz egy ilyen kis tartályba összepréselni a testüket. Te melyik fajhoz tartozol?

– Ember vagyok. A Földről – mondtam a zselének és elég hülyén éreztem magam, hogy egy remegő anyagkupaccal beszélgetek.

– Nem ismerős, de mindegy is. Ha idejutottál, akkor tudod, mit kell tenned. Az adathordozó ott van az emelvény bal sarkán, az a zöldes színű kristályszerű tárgy. Odaadnám, de ebben a formában képtelen vagyok rá, neked kell elvenned.

Körbenéztem az emelvényen és valóban, az egyik sarkán, félig egy alacsony állványon álló henger alatt megláttam egy féltenyérnyi méretű, zöldes borostyánra emlékeztető színű kristályféleséget. Az adattároló egy fémlemezen feküdt, amely határozottan úgy tűnt, mintha puha lenne, mivel úgy süppedt be az adattároló csekély súlya alatt, mint egy párnára helyezett mobiltelefon.

Néhány másodpercig csak néztem az adattárolót, aztán feléje nyúltam. A tapintása hűvös volt és kellemes, elsőre nem engedett, mintha oda lett volna ragasztva. Másodszorra nagyobb erővel próbálkoztam, akkor végre elvált a fémlemeztől, amelyen egy másodpercig még ott maradt a kristály lenyomata, aztán a fémlemez kisimult, néhány másodpercig apró fodrokat vetett a felülete, majd teljesen sima és vízszintes lett.

– Átadnál egy üzenetet Themotnak? – kérdezte a hang, majd választ sem várva folytatta.

– Nagyon kellemetlenül érzem magam ebben a testben. Örülnék, ha ezt megmondanád neki.

– Persze, természetesen. Van még valami?

– Nincs, még bírom egy darabig – mondta és elhallgatott. Egy darabig még álltam és vártam, hátha történik valami, aztán arra koncentráltam, hogy a küldetésem véget ért. A szoba körvonalai összemosódtak, a falak egy pillanatra mintha valami furcsa, kusza drótvázra hasonlító alakzatot vettek fel, aztán minden elsötétedett.

Amikor kinyitottam a szemem, a kabinom mennyezetét láttam. Balról Themot kék feje úszott be a látóterembe és egészen elégedettnek tűnt, szemei szokatlanul ragyogtak.

– Rendben van, az adathordozót átvettem, a küldetés sikeres volt. Mostantól van hozzáférésed a központi adattárhoz, tanulj és szórakozz.

– A lény odaát... azt üzeni, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát abban a testben. Kérte, hogy ezt feltétlenül mondjam el.

– Rendben – bólintott, de úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli a dolog. Az adathordozóra pillantott, a kezébe szorította és az ajtó felé indult.