Féreglyuk

29.

Az egyik gömb felém lendült, megcsillant rajta a napfény, ahogy közeledett. Már láttam a matt fekete gömbtestből kiemelkedő ezüstszínű érzékelőket és a gömb aljából kígyókként előtekergő szelvényezett csápokat. Valami önvédelmi reflex léphetett működésbe, mert mire észbe kaphattam volna, máris az agyamban állt bevetésre készen egy ugrókoordináta, amelyről fogalmam sem volt, hová vezet, de abban biztos voltam, hogy biztonságos helyre.

Éppen csak a Kaput nem tudtam megnyitni.

A gömb közeledett, én sarkon fordultam, hogy továbbrohanhassak a lépcsőházhoz, amikor valami éles csattanást hallottam és a gömb mély búgó nesze elhallgatott. Mire visszanéztem, egy másik csattanás visszhangzott végig a levegőn, közvetlenül utána egy harmadik. Mindkét gömb a ház tetejére huppant és mozdulatlanná dermedt. Csápjaik döglötten hevertek, érzékelőik halvány fénye kialudt. A távolabbi gömb mellett ott hevert Pitypangfej. Mozdulatlan volt, gyanúsan mozdulatlan.

Nem volt időm ezen töprengeni, teljes erőmből rohanni kezdtem a házsor közelebbi vége felé, remélve, hogy ott le tudok jutni az utcára és nem bukkannak fel újabb gömbök. Futás közben egy-egy pillanatra mintha valami mozgást láttam volna az utca másik oldalán álló ugyanilyen szalagház tetején, de nem álltam meg körülnézni. A két gömböt lelőtték, ebben biztos voltam, de abban nem, hogy nem én lennék a következő. Abban a pillanatban őszintén megbántam, hogy idejöttem.

Zihálva értem el az utolsó liftházat. Feltéptem a szürkére festett lemezajtót és megtorpantam. Az ajtó mögött egy alak állt. Az első pillanatokban csak a kezében lévő fegyvert láttam és azonnal tudtam, hogy igazi, bár még sosem láttam ilyet közelről.

Az alak feketébe volt öltözve, a fején baseballsapka, mélyen az arcába húzva. Intett felém, hogy kövessem és hang nélkül megindult lefelé a lépcsőkön. Követtem, közben arra gondoltam, vajon mi lesz ebből. Ha a Gyűjtők tényleg vérdíjat tűztek ki a fejemre, talán mindenki, akivel találkozni fogok, a kezükre akar adni majd és lehet, hogy most is csak egy önjelölt fejvadász mögött trappolok lefelé egy félhomályos lépcsőházban.

Mi lesz itt velem, ha nem tudok Kaput nyitni? Itt kell leélnem az életem, menekülve a Gyűjtők elől? Meddig sikerülhet? Nem ismerek senkit, azt sem tudom, mi történt, viszont sok pénzt érek és ha igaz, amit Pitypangfej mondott, mindenki ismeri a fejemet.

– Mi van... a fiúval, aki... akivel voltam? – lihegtem oda az előttem lépcsőző alaknak.

– Meghalt! – vetette oda. Döbbenetemben megálltam és a korlátba kapaszkodtam.

– Tovább! – vakkantotta és én követtem, bár úgy éreztem, mindjárt elájulok. Akárki is ez, megölt egy gyereket, Pitypangfej annyi idős volt, mint én és ez megölte. Persze nem kár érte, már úgy értem, mégiscsak el akart adni a Gyűjtőknek, de akkor is, meghalt... mi a francnak jöttem ide? Itt fogok megdögleni!

A földszinten az alak megállt a lépcső aljában és bevárt, majd felém fordult.

– Az a fiú beszélt a gömbökkel?

– Hogy mi?

– Beszélt velük? – ismételte.

– Nem. Csak valami dobozt emelt fel.

– Az volt a jeladó. A gömbök így csak annyit tudnak, hogy valami baj van, de azt nem, hogy pontosan mi és már nem is fogják megtudni.

– Te... tényleg megölted?

Egy zöld szempár meredt rám hidegen.

– Tényleg. Ez már nem az a hely, amit itt hagytál.

Mit mondhattam volna erre? Ez már tényleg nem az a hely.

– Gyere, hazaviszlek.

Már meg sem lepődtem.

– Akkor tudod, ki vagyok.

– Persze – mosolyodott el, bár ebből nem sokat láttam a félhomályban. – Egy teljesen átlagos ember kedvéért nem öltem volna meg senkit, főleg nem őt.

– Ismerted? – lepődtem meg

– Hagyjuk, nem érdekes – mondta halkan és elfordult. – Gyere!

Azzal elindult a kétszárnyú alumíniumkapu felé, amelynek egyik szárnyából hiányzott az üveg, így ki sem kellett nyitni, egyszerűen kiléptünk rajta és máris ott álltunk az utcán. A sötét lépcsőház után bántotta a szemem az erős napfény.

– A sarkon túl már nincs veszély, odáig meg rohanunk. Most!

A kereszteződés üres volt, csakúgy, mint az utca, csak a tőlünk legtávolabbi járdaszélen parkolt egy mikrobusz, de azon is látszott, hogy már hónapok óta nem mozdult arról a helyről. Keresztben átrohantunk a kétszer egysávos úton és befordultunk a Mező utcába.

Az ismerős hely láttán úgy éreztem, most már minden rendben lesz. Nemsokára találkozni fogok anyával és Csirkével, talán apa hátrahagyott holmijai között is lesz valami, ami segíthet és...

És aztán majd csak lesz valahogy.