Féreglyuk

11.

Azt hittem, az utolsó napok felkészítettek arra, ami történni fog velem, de amikor életem második ugrása után kiléptem a Kapuból, úgy éreztem magam, mint egy ősember a nagyvárosban.

A hely, ahová érkeztem, hatalmas volt, egy csupa fehér és szürke, legalább tíz méter széles folyosó. A padló kemény volt és hideg, ezüstszínű fémre emlékeztetett, a mennyezet pedig, amely öt méteres magasságban húzódott, mintha teljes egészében valami fénykibocsátó anyaggal lett volna bevonva. Sehol sem láttam lámpákat, a világosság egyenesen a mennyezetből áradt.

A folyosó azon oldalán, ahol mi álltunk, falba épített narancssárga fémkeretek végtelen sorát láttam. Ymer elmondása szerint a keretekben Kapuk nyílnak, ezeken át érkeznek az utazók. A másik oldalon pedig legalább kétszázan várakoztak a végtelen sorban egymás mellett álló, liftnek tűnő kapszulák előtt, amelyek hang nélkül suhantak fel és le áttetsző, műanyaghoz hasonló anyagból készült aknáikban.

A legrosszabb a nyüzsgés volt. Arra számítottam, egyedül leszünk, Ymer nem készített fel erre a látványra. A körülöttünk közlekedő lények, akik észre sem vettek, mintha csak különféle sci-fi filmekből és képregényekből érkeztek volna. Voltak közöttük Ymerhez hasonló plüssállat-szerű lények, két méteres, fekete kezeslábast viselő, valószínűtlenül vékony, imbolygó járású, hosszúkás fejű emberszabásúak, de négy lábon mozgó, ovális testű, hosszú nyakú szörnyek és a padlószint felett lebegő járműveken egyensúlyozó, gyümölcszselére emlékeztető, remegő anyagkupacok is, amelyek úgy lavíroztak a többiek között, mintha csak síversenyen lennének. A fal mellett futó átlátszó, combvastagságú csőben tenyérnyi, rovarszerű lények közlekedtek igen sebesen egymást kerülgetve, mozgásuk művészien kiszámítottnak tűnt.

Ymer arrébb vonszolt egy beszögellésbe, mert képtelen voltam megmozdulni, csak álltam a Kapuk előtt és tátott szájjal figyeltem, ahogy a felvonók környékén cserélődnek a lények. Hirtelen felfogtam, hogy meztelen vagyok és a belém nevelt szégyenlősség, ami az erdőben nem zavart, most arra késztetett, hogy maga elé rántsam Ymert és mögüle kukucskáljak ki, mint egy kisgyerek az anyja szoknyája mögül.

– Nézd azt a ternapit! – intett Ymer egy alacsony, három lábon járó lényre, aki két kezében kis fémládát cipelt, a harmadikban valamiféle műszert tartott. Bőre a szürke és a zöld különböző árnyalatban játszott és csak egy fekete színű, keskeny övet viselt, amelyen ezüstös színű, csepp alakú tárgyak lógtak.

– Ő is meztelen, ahogy én is és még jópáran errefelé. Nyugi, számukra teljesen természetes, ahogy kinézel.

– Nem szerezhetnénk mégis valami ruhát? – nyöszörögtem, miközben tekintetem ide-oda cikázott az ismeretlen és néha félelmetes külsejű lények között.

– Kellett neked széttépni azt a pizsamát...

– Dühös voltam! – védekeztem.

– Nyugi! Próbálj meg lazítani.

– Nem megy. Nem bírom...

– Nyugi! – ismételte Ymer és felém fordult. – Egy-két perc alatt elmúlik a sokk. Tudom, különben még nem hoztalak volna ide. Holnapra már sokkal könnyedébben fogod viselni.

– Azt kötve hiszem – mondtam és tekintetem megakadt egy legalább kétméteres lényen, amely úgy állt a folyosó kellős közepén, mintha a rendre felügyelne. Nagyon hasonlított Ymerhez, de szürke, ujj nélküli köntösfélét viselt, a derekán pedig széles fémövet, amelyen ujjnyi, téglatest alakú dobozkák sorakoztak. Lábain ormótlan, fémbetétekkel megerősített szövetcsizmát láttam. A lény fegyvert viselt, ezt azonnal felismertem a kinézetéből és abból, ahogyan a lény tartotta a tárgyat.

– Az ott valamiféle katona? – kérdeztem.

– Ő egy Védelmező. Közénk tartozik, nálunk ilyen egy hímnemű katona.

– Mire vigyáz?

– A Gyűjtők ügynökeit keresi, folyamatosan pásztázza a folyosót, telepatikus úton azonosít mindenkit. Ez egy ugróközpont, mesterségesen nyitva tartott Kapuk vannak itt elhelyezve, ezeken át a Gyűjtők bármikor bejuthatnak, bár vannak védelmi berendezéseink.

– Ez egy veszélyes hely?

– Nem különösebben. Olyan, mint nálatok azok a helyek, ahol a sok embert szállító járművek találkoznak, csak ide messzebbről jönnek. Gyere, most elmegyünk a szállásunkra. Erről a folyosóról nyílik.

Ymer az egyik irányba bökött. Kilestem a háta mögül és megdöbbentem. Úgy tűnt, a folyosónak nincs is vége, mintha a végtelenbe tartott volna.

– Hol vagyunk egyáltalán?

– Egy űrállomáson a... mindegy, hol. A folyosó pedig nem végtelen, mindössze 200 kilométer hosszú és körbeöleli az állomást, mint nálatok az Egyenlítő.

Rám nézett, szemei bátorítóan felvillantak.

– Ne aggódj! Sétálunk egy kicsit, útközben pedig megszerzünk mindent, amire szükséged lehet a tanuláshoz.

Nem szóltam semmit, csak hagytam magam sodortatni. Furcsa kábulat fogott el, már az sem zavart, hogy teljesen meztelen vagyok, csak lépkedtem Ymer mögött, aki egy idő után megunta, hogy folyton lemaradok és hátra sem nézve, farka végét a csuklóm köré fonta, így vonszolt maga után.

Egyszer bementünk egy ajtón, ami mögött egy magas, sokkarú lény pislogott ránk egyetlen hatalmas zöld szemével. Ymer mondott neki valamit, mire a lény alaposan megbámult engem, majd valahonnan a helyiséget kettészelő pult alól egy szürke köntöst szedett elő és felém nyújtotta vékony karjával, amelynek végén hat tömpe ujjat láttam.

Végre nem voltam meztelen. Kaptam egy pár könnyű szövetcsizmát, egy tenyérnyi széles övet és némi tanakodás után egy karóraszerű eszközt is, amelyen két zöld és egy kék fénypont lüktetett. Amikor a csuklómra erősítettem, automatikusan a megfelelő méretre zsugorodott a szíja és apró áramütést éreztem, mire a lény elégedetten felhorkant.

– Hasznos darab, majd elmondom, mire jó – mondta Ymer.

A lény hosszan nézett rám, majd lassú mozdulatokkal bökdösni kezdte a pult tetején lévő panelt. A pultból mechanikus zajok hallatszottak, mintha odabent egy gépezet működött volna, majd felnyílt egy kis ajtó és a lény kiemelt egy kis tárgyat a pultból és felém nyújtotta, miközben bugyborékolt valamit.

– Azt mondja, az ő szülőbolygója már nem létezik – mondta Ymer. – Végignézte, ahogy elpusztul és tudja, mit érzel most.

Elvettem a tárgyat és rápillantottam. Egy körülbelül öt centi átmérőjű, üvegnek tűnő, méretéhez képest nehéz gömb volt, benne pedig ott volt a Föld pontos mása. Azonnal felismertem a kontinensek jellegzetes körvonalait és a tengerek kékjét. A mini Föld lassan forgott a gömb belsejében.

Könnyes szemmel néztem fel a lényre, aki valamit mondott érdes, bugyborékoló nyelvén, majd egyik kezével elővett köntöse alól egy láncon függő gömböcskét, amelyben egy zöldessárga bolygó forgott lassan és felsóhajtott.