Féreglyuk

58.

A takarítókamra ajtaja feltárult és Noah, pontosan a megbeszélt időben, menekülésre készen kiugrott rajta. Seggszájú ránk meredt és elhallgatott, tekintetéből láttam, még nem rakta össze a teljes történetet, de valamiért gyanúsnak találja a dolgot.

Hátrébb léptem, bár nem tudom, miért. Egy lépésnyi távolság semmit sem jelent, gyakorlatilag már halott vagyok. De akkor miért ne próbálnám meg újra? Kapcsolódtam a Kapuhoz, de megint nem történt semmi, nem kaptam visszajelzést és én kezdtem kétségbeesni. Ez még inkább felkeltette Seggszájú figyelmét, már ott is hagyta a megkönnyebbült őrt és felém tartott, hogy nem is tudom, mit tegyen velem. Még egyet léptem hátrafelé és ahogy Noah-ra pillantottam, hirtelen megértettem a dolgot.

Most már magabiztosan léptem még egyet hátra, hogy pontosan ott álljak, ahol akkor álltam, amikor felfedeztem a lehetőséget. A takarítófülke ajtaja becsukódott, de egy pillanatra még láthattam a két, egymással párhuzamosan futó vaskos energiavezetéket, amelyek között álltam.

Villámgyorsan nyitottam meg a Kaput, amely válaszolt és a következő pillanatban felvillant a kék fény és kitárult a kékes plazmahártya, amelynek bal szélén halvány energiaszikrák repkedtek, ahogy ott megszűnt az a hatás, ami engedte a Kapunyitást. Vajon mekkora területen működhet? Hány ilyen talpalatnyi hely lehet a bázison és most, hogy már ők is tudják, hogy létezik, mikorra fogják befoltozni a biztonsági lyukakat?

Noah azonnal ugrott, meg sem várta, hogy bármi is történjen, mozdulat közben felém nyúlt, hogy engem is berántson a Gömbbe, de Seggszájú már ott volt. Még sosem láttam ennyire dühösnek. Noah félig átrántott a Kapun, de Seggszájú megragadta az egyik hevederemet. Odakaptam, de szinte azonnal visszahúztam a kezem, mert tudtam, hogy Seggszájú közelharcban sokkal jobb nálam és nem akartam, hogy eltörje a karomat.

A Kapu panaszosan felzümmögött, ami valami rosszat jelentett és szinte ugyanebben a pillanatban felharsant az általános riadó hangja.

Megpróbáltam a Kapu felé mozdulni, de képtelen voltam rá, Seggszájú erősen tartott, kerek szája kinyílt és láthattam körben elhelyezkedő éles fogait, szemei összeszűkültek és szabad kezével a derekához nyúlt.

Tudtam, hogy végem. De legalább Noah kapjon egy esélyt. Elengedtem a Kaput és lehunytam a szemem. Aztán valami megrántott, harsány üvöltést hallottam, ami azonnal elhalt és én pörögve szálltam a semmiben.

Kinyitottam a szemem. A Gömbben voltunk. Noah ott vergődött mellettem, még nem ismerte a súlytalanságot és nem tudta irányítani magát. Odarepültem hozzá és megállítottam, mert önmaga körül kezdett forogni. Ahogy a szemébe néztem, láttam rajta, hogy rémült.

– Mi történt?

Nem válaszolt, csak mutatta a kezét. Véres volt, de nem az ő vére, hanem valami zöldes, ragacsos anyag.

– Csak a szonda volt kéznél – mondta. Nem gondoltam volna, hogy ennyire képtelen vagyok megtervezni valamit. Fegyverem nem volt, de a szobámban tartott szerszámokból csinálhattam volna egyet, ahogy Noah tette egy sokfunkciós mérőegység hordozható szondájával. Ha nincs annyi lélekjelenléte, most mindketten halottak volnánk.

Nem kérdeztem meg, mit csinált, de valószínűleg kinyúlt a Gömbből és a szondát belevágta Seggszájúba, a vér mennyiségéből ítélve jó helyen találta el. Ha lett volna nálam fegyver, én is megtehettem volna. Sőt, nekem kellett volna megtennem, az én feladatom volt.

Lehunytam a szemem. Most már mindegy. A Gömb belsejében biztonságban voltunk, legalábbis nem tudtam olyasmiről, ami árthatott volna nekünk. Egy ideig. A kérdés már csak az volt, hová menjünk. A Gömböt nem úgy tervezték, hogy huzamosabb ideig lehessen tartózkodni benne, meg kell jelölnöd a Célt.

Pörögtek a gondolataim, Noah csak nézett és tudtam, hogy segíteni akar, de ebben nem tud. Egy-két perc után rájöttem, hogy bármelyik eddig megismert célpontot is választom, az rajta van egy listán, ami alapján keresni kezdhetnek. Olyan cél kellene, amit nem ismernek, de olyan nincs.

A bázison már mindent tudnak, sem oda nem mehetek vissza, sem egyetlen olyan helyre, ahol a Gyűjtők élnek, márpedig ők mindenütt ott voltak, akár személyesen, akár ügynökeik által.

Aztán eszembe jutott az a koordináta, amit a Gömb küldött nekem. Nem tudtam, hová vezet és mi vár odakint, de mivel nem volt más választásom, nem tehettem mást. A koordinátákra koncentráltam és éreztem, ahogy a Gömb elfogadja. Valahol a fejem felett kissé balra fel is villant egy Célt jelző narancsszínű fény.

– Hová megyünk? – kérdezte Noah. Magamhoz húztam.

– Nem tudom. Az egyetlen helyre, ahová mehetünk. Talán egy olyan bolygóra, ahol végre béke van és boldogok lehetünk. Talán megölnek az első pillanatban, de lehet, hogy egy fekete lyuk közepébe nyílik a Cél.

– Van más választásunk? – kérdezte. Nem látszott rajta, hogy félne, valószínűleg már beletörődött abba, hogy ha rosszul végződnek a dolgok, ő megszűnik létezni. Talán az ő fajtája jobban fel tudja dolgozni a dolgot.

– Nincs – válaszoltam. –Talán mehetnénk a Földre is, de ott elég rosszak a körülmények. Bárhová is megyünk, idegenek leszünk, nem fogjuk ismerni a körülményeket és ezer közül is kiszúrnak bennünket, mert már csak ketten létezünk az emberi fajból. Ez a Cél, ami most nyílt meg, talán a legjobb megoldás. Feltéve, hogy olyasvalaki küldte, aki valamiért jót akar nekem. Nekünk. Ha még van ilyen egyáltalán.