Féreglyuk

37.

Nem tudom, mennyi ideig vártam. Talán napokig, talán hetekig. Már nem számoltam a napokat, csak feküdtem a padlón és a mennyezetet bámultam. A bőröm folyamatosan viszketett és égett és bár tudtam, hogy ezek nem valódi sebesülések, mégis az őrületbe kergettek, mert nem tudtam szabadulni tőlük.

Időnként megjelent cellámban egy Gyűjtő. Hogy mindig ugyanaz-e vagy váltották egymást, már nem volt biztos. Néha úgy gondoltam, felismerem, néha teljesen idegennek tűnt. Általában csak megkérdezte, hajlandó vagyok-e képességeimet a szolgálatukba állítani és segíteni az adatgyűjtésben. Nem igazán emlékszem, mit válaszoltam, de valószínűleg olyat mondtam, amivel nem volt megelégedve, mert bólintott és elment, én pedig újra egyedül maradtam, amíg el nem hurcoltak a kamrába, hogy sokadszorra leolvasszák a bőrömet.

Aztán egy napon igent mondtam. Nem akartam és gyűlöltem magam érte, de igent mondtam. Úgy éreztem, ha még egyszer meglátom saját lemálló húsomat, a zöldes nyálkát, ami valaha a húsom volt, ha újra megérzem a pezsgő sav szagát, beleőrülök. Ha ugyan még épelméjűnek mondhattam magam.

Ezúttal is csak bólintott és elment, de néhány perc múlva két másik Gyűjtő érkezett, ezek fehér egyenruhát viseltek és inkább tűntek valamiféle takarítószolgálat munkásainak, mint katonának vagy tudósnak. Nagyon udvariasak voltak és elkísértek egy másik szobába, amely jóval kényelmesebbnek tűnt, mint ahol eddig voltam. Valódi bútorok álltak benne, egy fejlettebb ételautomata és valódi fürdőszoba, vagy legalábbis egy olyan zug, ahol minden olyasmi megvolt, amit tisztálkodásra használhattam.

Első gondolatom az volt, vajon be tudom-e zárni az ajtót vagy megakadályozhatom-e, hogy rám törjenek, de aztán rájöttem, hogy itt még mindig fogoly vagyok, csak más szinten.

A lekerekített szélű, műanyaghoz hasonló tapintású anyagból készült asztalon egy vékony lapokból álló könyv feküdt, biztos voltam benne, hogy kifejezetten nekem készült. Közös nyelven íródott, amit bár már elfogadhatóan beszéltem, de már az első oldalon találkoztam olyan mondatokkal, amelyekről bár sejtettem, miről szólhatnak, de pontos értelmüket nem értettem. Az egész valamiféle szabályzatnak tűnt, ugrókoordináták és képletek voltak benne igen kevés ábrával és rengeteg apró betűs szöveggel.

Miután lezuhanyoztam, pontosabban beálltam egy átlátszó műanyag csőbe, amely mesterséges légmozgással kavart sűrű esőfüggönybe vont és megtisztította a bőrömet, aztán valamiféle kellemes, bár meghatározhatatlan illatú anyaggal fújt be, kezdtem magam jól érezni, legfőképpen azért, mert már nem viszkettem. Nem tudtam eldönteni, hogy a rám fújt anyag tartalmazott valami gyógyító összetevőt vagy csak a placebóhatás miatt szűnt meg a viszketés. de akkor és ott nem igazán érdekelt.

Egy fali tárolóban krémszínű kezeslábast találtam, azt felvettem. Tükör nem volt a szobában, így csak sejtettem, hogy nézhetek ki. Voltaképpen mindegy is volt, úgysem élt már senki, akinek tetszhettem volna. Anyára és Csirkére gondoltam, akikkel nem is olyan rég még együtt voltam, de gyorsan kijózanítottak az emlékek. Ők már régen halottak és velük együtt minden és mindenki, aki valamennyire is segített abban, hogy tartozhassak valahová. Úgy éreztem magam, mint amikor kiskoromban elvesztem a vidámparkban és akárhová néztem, csak idegeneket láttam magam körül. Ismerős érzés, most is csak idegeneket látok...

Lemondóan sóhajtottam és odaléptem az étel­automatához. Meglepődtem, amikor felfedeztem, hogy ismeri a földi ételeket, de aztán rájöttem, hogy csak a tőlünk rabolt ismereteket használja.

Rendeltem egy adag rakott krumplit. Biztos voltam benne, hogy valami borzalmat kapok, egy idegen intelligencia által, a saját fogalmai szerint összerakott molekulahalmazt, binárisan kódolt ízeket, színeket és minden olyan lesz, mint amikor egy négyéves gyerek zsiráfot rajzol. Ha nagyon jól ismered a zsiráfot, talán felismered, de egy szappantartóra vagy egy négylábú kígyóra ugyanúgy emlékeztetni fog.

Néhány perc múlva, amikor az automata ajtaja felhúzódott, arra gondoltam, vajon miért van az, hogy az űrállomáson csak a steak halvány utánzatát kaptam, de itt már az étel látványától is csorogni kezd a nyálam. A tányéron eddigi életem legjobban kinéző rakott krumpliját láttam, még anya sem tudta volna ilyen szépen és elegánsan kitálalni. Mellette műanyag villa hevert, ami rontotta az összképet, úgy tűnt, nem akarnak fegyvert adni a kezembe.

Kivettem a tányért az automatából és az asztalhoz vittem, leültem és a kezembe vettem a villát. Nagyon furcsán éreztem magam, mintha a saját világom egy kis része lett volna előttem, mintha még maradt volna valami, ami nem semmisült meg, amit megőriztek, még akkor is, ha ezt a Gyűjtők tették, akiket továbbra is gyűlöltem, mégis, megőriztek néhány dolgot abból az életből, amelyet már nem élhetek, de talán még találkozhatok vele.

Az étel csodálatos volt, soha nem gondoltam volna, hogy valaha is sírni fogok evés közben. Minden íz a helyén volt, tökéletes arányban, az illatok csak fokozták az étvágyamat. Néha eszembe jutott, hogy talán ez is csak illúzió, de ilyenkor igyekeztem valami másra gondolni, nehogy tönkretehessem ezeket a pillanatokat.

Persze tudtam, hogy mindennek ára van, ennek is. Meg kell fizetnem ennek az elképesztően finom ebédnek az árát és valószínűleg minden utána következőnek is, a Gyűjtők be fogják nyújtani a számlát.